Hegyeshalmon innen és túl

Ilyen névre keresztelt blog esetében elvárható, hogy legalább három Trabant bomoljon a kertünkben (nincs), illetve lelkes amatőrként forgassam egy bilikék trabi pereckormányát... Nos, sajnos, kiábrándító az igazság: nincs Trabantom, soha nem is vezettem, csak a Wartburgig jutottam (tulajdonosként is), így csak bitorolom a retró-értékét, s kissé sántikáló német voltát.

Ez persze nem jelenti azt, hogy semmilyen kapcsolatom nem volt Trabantokkal. Különösen egyről akarok most beszámolni, amelyet a nagybátyámék birtokoltak, s a 80-as évek második felében nem kisebb távolságra jutottunk vele, mint Bécs!

Persze mondhatnám, hogy Trabival körbepöfögve a városon megnéztük a nevezetességeket, beugrottunk az operába (kissé összegyűrődött a szmokingom a hátsó ülésen), de az igazság az, hogy a 80-as évek szocializmusának egyik kortünetében vettünk részt: a Bécsbe irányuló bevásárlóturizmusban. Utoljára Mátyás  király idején vették be magyar hadak az osztrák fővárost, nos, ez a szocializmusból egy-egy napra kiszabadult, a fogyasztói társadalom előszelétől megrészegült, Gorenjére éhes hordáknak is sikerült.

Az út mai fejjel már inkább vakmerőnek tűnik, mint pusztán kalandosnak, de túlzottan is hívogatóak voltak az itthon beszerezhetetlen műszaki cikkek. Hátráltató tényező viszont akadt bőven. Így például kormányzati rendelet szabályozta az egyének által kiváltható valutakeretet, s mivel az osztrák sógoroknak esze ágába sem volt elfogadni a bicegő fizetőképességű magyar forintot, az utazók kénytelenek voltak osztrák schillinget váltani, illetve az út gazdaságossága érdekében minél több családtagot elvinni magukkal, hiszen így sokszorozódhatott a magukkal vihető valuta mennyisége. Így jutott el sok nagymama (az enyém is) és nagypapa is Ausztriába, bár valószínűleg fogalmuk sem volt arról, hogy sorsukról sok konyhában folyt a 60-as csupasz izzókörte fénycsóvájában hosszas családi vita: a határ túloldalára keveredve ugyanis már holt terhet jelentettek, hiszen egy-egy nagyobb termetű nyugdíjas helyére befért volna egy kisebb hűtőláda, de az alacsonyabb nagymamák is legalább egy videó és egy számítógép együttes helyét bitorolták. De hát nem volt mentség: hazafelé el kellett számolni minden családtaggal a határon, így maradt a leleményesség és a nagyszülőkre vetett ferde pillantások.

Mi is vittük nagymamámat, engem, anyámat, s nagybátyám sofőrködése mellett vágtunk neki a nagy utazásnak. A Trabi igazán remekül haladt, s nem is voltunk magányosak az utakon: igazi karavánként haladtak sorstársaink. A határátkelés akkoriban korántsem úgy ment, mint manapság - a fiatalabbak már nem is emlékeznek a "Jó napot kívánok! Útleveleket kérem ellenőrzésre!" mondatokra, s a tányérsapka alól az autó belsejét fürkésző határőrpillantásokra, illetve ezek gyomorgörcs-kiváltó hatására hatására.

Gond nélkül kiértünk Bécsbe, ahol azonban egy romos mellékutcában parkolva két csapatra bomlott a bevásárlósereg: ketten vásárolnak, ketten pedig az autóra vigyáznak, mert az élelmes osztrák alvilág külön Trabant-feltörő osztagokat mozgósított, tudva, hogy a H-betűs csomagtartók különleges kincseket rejtenek. Hát, így történt, hogy egy bő napot üldögéltem nagymamámmal a szürke Trabantban, nagy-nagy örömmel fogadva a Mariahilfer Strasséről néha videóval, néha Commodore 64-es számítógéppel visszatérő, megfáradt shoppingolókat.

A neheze mégsem ez volt, hanem a csomagok pakolása jelentette az igazi kihívást, amelyhez jobb volt, ha hozzá sem kezd, aki nem jutott Level 9-ig Tetris-es előélete során. További logikai feladványt jelentett, hogy nem mindent kívántak a hazafelé tartók beírni a Vámárunyilatkozat nevű kétes dokumentumba. Így került nagymamám csuklójára 3 karóra (reméltük, hogy nem kérdezi meg tőle a határőr, hogy mennyi az idő, mert mama biztosan visszakérdezett volna: "Melyiken, drágám?"), a motortérbe videókazetták, a fenekem alá magnókazetták, meg még ki tudja, mi és hová?

Sikerült szerencsésen megúszni a határátkelést, s már csak a Hegyeshalom-Debrecen távot kellett teljesítenünk, amit hajnalra sikerült is megtennünk, hála a kis autó -- tessenek megkapaszkodni: 26 lóerejének, s nagybátyám bravúros sofőrködésének.

Mit sikerült szerezni? Én persze csak a legnagyobb kincsre emlékszem: a Commodore 64-es személyi számítógépre. Sajnos, ezt már a legtöbben nem is ismeritek, pedig sokan ezen kezdtük kompjuteres karrierünket.

 Commodore 64 itt még magnóval bal oldalt. A kék képernyő itt alap, nem halálos (Kép Innen)

A mai kisbabák szinte mp4 formátumban sírnak fel, sokuknak már születése előtt van iwiw-oldala is (Kérek mindenkit, ezt inkább ne!!!), így hihetetlennek tűnik visszaemlékezni, ahogy első számítógépes tanfolyamomra még a hajdúszoboszlói Úttörőházba (döbb!) jártam, ahol 'tibibácsi' magyarázta, hogy a Videoton TV-Kompjuter azér' jó, "mer' ha kirakod a jeigesőre, akkor is működik, na." A Commodore 64-es ehhez képes elérhetetlen hightech volt, a 64 kilobájtban volt értendő, ennyi volt a RAM-ja szegénykének. (Ezután panaszkodjatok, hogy lassú a számítógépetek:). Ami még inkább megdöbbentő, hogy ezzel a géppel NAGYON JÓKAT lehetett játszani. Eleinte a játékokat magnókazettán lehetett rögzíteni, később jött a NASA-technológia: floppy-meghajtó!(Ehhez sokan újabb bécsi úttal jutottak.) Ezzel már nagyon összetett programokat is tudtak alkotni, több lemezen.

Azoknak, akik idáig elküzdötték magukat, különleges meglepetésem van.  A neten óriási retróértéke van a C64-nek és a játékoknak is. Tessenek hát kipróbálni. Itt az egyik személyes kedvencünk '88 körülről:

http://dosdose.com/game/160/wings_of_fury/

További remek játékok pedig innen:

http://c64s.com/toplist/

Vigyázzatok azonban, mert addiktívak! Nehogy ez legyen a vége!

 Kép innen

Ti voltatok-e ausztriai bevásárlóturisták? Láttatok-e Commodore 64-est? Melyik a kedvenc játékotok?