Minden a csomagtartóból

Mindenféle Berlinből egy külhonba szakadt történész szemével - szigorúan NEM történelemről, tudományról, komoly dolgokról. Ha mégis, szólok előre, hogy csak saját felelősségre ne nyomja meg a Kedves Olvasó a jobb felső X-et.

2010. május 15., szombat

Amikor divat volt a fehér térdzokni szandállal

Mielőtt indultunk vissza Berlinbe, otthon fel kellett túrnom a szekrényeket valami fontos dolgot keresve (nem lett meg), viszont igazi történelmi kincseket találtam!
Itt most egy kamingautolás következik: én kisdobos és úttörő is voltam!!! Igen, ilyen öreg vagyok, s igen, én sem tudtam ellenállni az előző rendszer csábításának. (Persze, nem is lehetett volna.) Volt hát szép kék, majd vörös nyakkendőm, fehér ingem, sípom a hozzá tartozó madzaggal együtt, s voltak kitüntetéseim is: jó tanulóként besöpörtem minden plecsnit, amit csak lehetett. Sőt, történelmi tény, hogy iskolámban én voltam az utolsó úttörőtanácstitkár (olyasmi, mint ma a diákelnök), szóval tényleg nagy fejes voltam. Az én feladatom volt például évente egyszer az új úttörők felavatása, ami abból állt, hogy a megfelelő ünnepségen én kötöttem a nyakukba a piros nyakkendőt. Márpedig nyakkendőt kötni nem tudtam, főleg nem tömegesen, így dupla görcsöt kaptak rá, s pontosan lehetett tudni, melyik sort avattam én: mindenkinek szederjes lila volt az arca a túl szorosra húzott görcs okozta oxigénhiánytól...
Szerencsénkre a '80-as évek közepére már alig-alig maradt ideológia az úttörőmozgalomban, csak a közösség-összetartó erejét éreztük. Volt úttörőcsapat (Szoboszlón ki másról nevezték volna el, mint a hajdúk letelepítőjéről, Bocskairól, volt raj, ami az osztálynak felelt meg, s azon belül pedig őrsök.) Elmentünk honvédelmi napra, papírgyűjtésre (egész napos verejtékes munka után dobtak a MÉH-nél pár forintot, amiből talán kijött egy üdítő), meg ünnepeltették velünk a április 4-ét és november 7-ét. (Időutazó kérdés: mi történt ezeken a napokon?)
Na, szóval a kincsek. Egy nyakkendő, a sarkán autentikus nemzetiszín szalaggal, ki tudja miért.

Aztán a gyönyörű öv:

Természetesen a standard vöröscsillaggal, s az úttörőmozgalom jelszavával: ELŐRE! Zárójelben: törökül illéri, mint tudjuk az Egri Csillagokból, s az egyik kedvenc Kispál számom is ez:



No, és persze nem volt egyetlen úttörő sem, síp nélkül:


A képre kattintva pedig láthatóak az egyes sípjelek: Vigyázz! Gyülekező! Előre! Állj! Sebesen! SOS! Ezek azok, amiket senki nem ismert, de nagyon jó volt néha csak úgy megfújkálni a szép fehér sípot.
 Sajnos, a kitüntetéseim ismeretlen helyen vannak, de remélem egyszer azokra is rálelek, s teljes lesz a szettem.
Az egyenruhához még egy sötétkék hosszú nadrág tartozott, nyáron esetleg rövid változatban. Ez utóbbi tényleg gáz volt, tekintve a sok pipaszár lábat, meg a kíméletlen fehér zokni-szandál kombót, ami tényleg pusztító volt... A Csinibaba kissé megfeküdt negyvenéves úttörője sem véletlenül hord ilyet:



Ja, sapkánk nem volt...
Ti voltatok még úttörők? Jó-e volt? Milyen kincseket találtatok már a múlt ködéből?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése