Meszetólia

Van egy kis ország valahol Európa peremén, az egyszerűség kedvéért nevezzük csak  Meszetóliának, amit a megbecsülés, a szeretet és a tolerancia szavakból alkotunk. Ez a kis ország régen szebb napokat látott, bár igazán szép napokat már igencsak régen. Valahogy mindig rossz társaságba keveredett a nagy országok suli-bulijain leitatták (könnyen megrészegedik), s egy darabig hőzöngve belekötött mindenkibe, majd amikor a nagyobb-magasabb fiúk megverték, vérrel keveredett könnycseppekkel sírta tele a kerületet, s sérelmeit még a sok évtizeddel későbbi osztálytalálkozókon is felemlegeti.

Meszetóliában, egy újabb nagy verést követően, jött egy szomszédos nagy ország, s meggyőzött sokakat arról, hogy jobb lesz az úgy, ha nem zavarják meg az embereket a sokféle ideológiával, választási lehetőséggel, helyette megmutatták, hogy van egy ideológia, ami mindenkit kielégíthet, akit meg nem, azokat majd hatékony, bejáratott módszerekkel meggyőzik. Így is történt, s Meszetólia néhány évtizedre ebbe a rendszerbe süllyedt, amit ma már mindenki másképp értékel: az idős meszetóliaiak, akik szegény paraszt vagy munkáscsalád gyermekei voltak, de tanulhattak, volt jó munkahelyük, normális lakásban éltek, nosztalgikusan gondolnak vissza erre az időszakra, míg a fiatalok elborzadnak azon, hogy nem lehetett szabadon elmondani a véleményüket, s szögesdrótokkal körülkerített volt az egész ország, szigorúan azért, hogy a másképp gondolkodó kaputalicska kutyák be ne szökjenek a békés Meszetóliába, s nehogy összezavarják az emberek fejét. Meszetólia békéjét egyébként több százezer egyenruhás vigyázta, s kifelé ugyanúgy nem volt út, ahogyan befelé sem. Az egyetlen különbség az volt, hogy befelé a kutya sem akart jönni, kifelé annál többen.

Sokan rájöttek ugyanis, hogy a meszetóliai nagy egyenlőségben sokan azért sokkal egyenlőbbek, s nem akartak ebbe beletörődni. Különféle furfangos tervek sokaságát eszelték ki, s sokan közülük ki is szöktek a Meszetóliától nyugatra fekvő országok egyikébe, így Németországba is. (Illetve ekkor ilyen nem volt, csak NSZK és NDK, mivel, ahogyan egy szovjet politikus mondta, ők annyira szerették Németországot, hogy szívesen láttak kettőt is belőle...) Persze, akinek volt egy kis esze, az nem a keleti oldalt választotta, hiszen az teljesen olyan volt, mint Meszetólia, hanem  NYUGAT-ra távozott, hogy dojcsmarkban keresse meg a kenyerét, s oda menjen-azt csináljon-azt mondjon, ahová és amit csak akar. Így jutottak el sokan Berlin nyugati részére is.

Na, tegnap egy olyan klub rendezvényén jártunk, ami Berlinben élő meszetóliaiakat tömörít. Mintegy 20 középkorú-idősebb ember jött össze egy kis tó partján, hogy kicsit beszélgessenek meszetóliaiul, eszegessenek, iszogassanak, játszanak. Kíváncsiak voltunk, milyen is ez a csoport, s meg is tudtuk. Többségük már régen, több évtizede ott él, néhányan kezdtek csak az NDK-ban, a többség tősgyökeres nyugat-német, nyugat-berlini. Viszont, azt is megtudtuk, hogy van ám egy másik meszetóliai egyesület is, amely szintén hasonló létszámmal működik, de a két csoport nem jár össze, mert nem szeretik egymást. Azok a régi keletiek, többségük diplomás, de nem olyan tehetős, mint (volt) nyugati társaik, ezért nem nagyon tudtak megállapodni abban, hogy ki viselje a vezető tisztségeket az esetleg egyesülő klubban. Így nem lett az egészből semmi. Ráadásul van Berlinben (meg még néhány nagyobb európai városban) egy Kollégium Meszetólium nevű intézet, amely a meszetóliai kultúrát képviseli külföldön: kiállításokat, koncerteket szervez. Nos, ennek az igazgatója nem szereti a berlini meszetóliaikat, egyik legutóbbi nemzeti ünnepükön csak (ahogy ők mondják, csak tört) németül volt hajlandó beszédet tartani, mire ezek a jó emberek, akik még több évtized után is legalább részben meszetóliainak vallják magukat, kifütyülték, hiszen szerintük ez az ünnep nekik szól, s az igazgató pedig azt mondta, ha meszetóliai ünnepet akarnak, akkor üljenek fel Gizidzsetre, s menjenek Meszetóliába ünnepelni. A vérig sértett meszetóliaiak így már nem járnak a Kollégiumba, utálják az igazgatót, a két egyesület egymást, s mindenki külön-külön, saját vérmérsékletének, beállítottságának megfelelően vallja magát meszetóliainak. Tehát maximum 50 fő két egyesületben és egy intézményben tömörül, illetve húz szét.

Ezt láttuk tegnap, s miközben koccintgattam a finom házi pálinkával, s ettem a szezámmagos pogácsát (meg Bori finom sütijét, nemsokára a blogjában), arra gondoltam, milyen szomorú, hogy a meszetóliaiak ilyenek. Ugyanakkor hálát adtam az égnek, hogy mi magyarok teljesen másmilyenek vagyunk.