Konferencia kis buktatókkal

Érdekes élmény, amikor az ember elképzeli, hogy milyen is lesz majd mondjuk 40 év múlva. Na, nekem megadatott, hogy pontosan tudtam, milyen leszek hetvenegynéhányéves koromban, amikor majd senkinek a nevére nem emlékszem (köztük a családtagjaiméra sem), fogalmam sem lesz, hogy éppen megérkeztem vagy indulok valahová és legrosszabb esetben ádáz harcot vívok majd egy furcsa német nevű férfival, aki rendszerint átrendezi a környék házait, így sosem találok haza. (Herr Alzheimer.) Csak mindez velem most, negyven évvel korábban történt!!!

Szóval az ösztöndíjamat nyújtó alapítvány évente két ún. network meeting-et szervez (ismerős, kedves multicégnél dolgozó olvasó?), s az egyik ilyen most, november végén volt esedékes. Szépen két hónappal ezelőtt regisztráltam, bevéstem az agyamba a dátumot: november 24-26, s a helyet Chemnitz. Így terveztem meg az utamat is, szépen kényelmesen. 23-án este nyugodtan üldögéltem a számítógép előtt, még egyszer megszemlélve a részletes programot, s furcsa volt: a dátumok nem stimmeltek! Mintha nem holnap kezdődne, hanem... mi? hogy? ááááá! maaaaa????? Elájultam, fellocsoltam magam, szaladtam két kört a lakásban: b.sszus, elnéztem a dátumokat, nekem már dél óta Chemnitzben kellene lennem. Ilyen nincs.

A pánik után feladatmegoldó üzemmódba kapcsoltam magam: telefon a hotelbe, még megvan a szoba, legyen is még meg egy kicsit, jó? A szabályokban benne van, ha nem szólok, hogy nem megyek, akkor ki kell fizetnem a szobát, ez itt kemény többszáz euró, nem is beszélve arról, hogy mit mondok, miért nem mentem? Viszont másnap reggel 8-kor indult a program (persze ezt akkor még nem tudtam, mert programom sem volt), így nem tűnt jó ötletnek reggel indulni, mert Chemnitz majdnem három óra kocsival. Mit volt mit tenni, Bori hathatós segítségével gyors kofferpakolás, útvonaltervezés, s egy bő órával a felfedezés után már az autóban ültem: este 8, sötét, hideg, s a meteorológia szerint jön a tél.

Hát, mindezt meg is kaptam a következő 230km során. Esett a hó az út felén, köd volt, ha egyik sem, akkor szakadt az eső, ha nem, akkor pedig éppen csak diszkréten fagyott: 0-mínusz 1, az a kis tükörjegecske az autópályán. De Toyotámmal bőszen faltuk a kilométereket, egyetlen benzinkútnál álltunk meg félúton: kezdett álmosító tompaság erőt venni rajtam, s ezt egy Red Bullal gyorsan le kellett ráznom. (Egyetlen ügyfél a kút shopjában, éppen dobálta az eurókat a gyümölcsösautomatába...)

Amúgy szeretek éjszaka utazni. Nagyon misztikusak például a Berlin környéki szélkerekek: a sötétben ugye nem látszanak, de a tetejükön lévő piros fények ütemesen villognak eltérő időközönként. Persze az autópálya unalmas...lenne rádió nélkül. Nos, nekem sikerült egy Ladies' Night műsort kifognom, ami olyan romantikus nyálömlengést prezentált zenébe oltva, hogy egy óra múlva már én is szerettem volna magamat átölelni, s jó lett volna hozzám bújni. Csak két példa: Meat Loaf, megvan?

Ááááááá! (Felhívnám a figyelmet 2:20-nál a minden nőt a lábáról ledöntő sárm-rágózásra. Amúgy szerintem volt egy kis poharazgatás a koncert előtt/közben.)

S Sir Eltontól a Blue Eyes?:

Na, hát ez volt a zenei élményanyag, ami ébren tartott, s este 11 körül a pustoló hóban megérkeztem Chemnitzbe, s fél órán belül beájultam a város konferenciahoteljének 23. (!!!) emeletén lévő szobám ágyába, hogy felkészüljek a holnapi nagy menetre. Előtte még sikerült a nyolcvan résztvevőből az egyetlen magyarba botlanom (ezek mindenütt ott vannak:), aki szerencsére elmondta, hogy másnap reggel 8-kor kezdődik a program.

Miért Chemnitz? Ne kérdezzétek. Mi van ott? Nos, SEMMI, így nagy betűkkel. A Michelin Németország útikönyvében, amelyben vannak 2-300 fős falvak is, benne sincs!!! A wikipedia szerint arról híres, hogy 2006-ban a világon(!) itt volt a legalacsonyabb a születési ráta! Nem semmi, igaz? Sokan persze kis nosztalgiával gondolhatnak azokra az időkre, amikor még Karl Marx Stadtnak hívták, s elég sok nyoma van is ennek az időnek:

S a korábbi nagy névadó gigantikus fejszobra:

Hát, nagyjából ennyi. Jó, nem? A konferencia maga nem Chemnitzben volt, hanem Freibergben, ami nevéhez méltóan a hegyek közt van. Az ottani egyetemen voltunk, amit Bergakademie-nek, Hegyakadémiának hívnak. Nem a hegyi trollokat képezik itt, hanem bizony például bányamérnököket. Nekünk bölcsészeknek különösen inspiráló volt ez a környezet, de sebaj. Viszont a tanbánya valamiben ugyanaz, mint ahogyan a rendes bányákat képzeli az ember: táráááá!

A pucinősnaptár már a szocializmusban is a munkamorál javításának hatékony eszköze volt, hát bevált dolgokon nem változtatnak. Viszont lányok is vannak a hallgatók között, azt hiszem nem is akarom tudni, hogy őket milyen naptárral motiválják.

A konferencián is hoztam amúgy a formámat. Kaptunk kitűzőt a nevünkkel, amit viselnünk kellett. A kitűző másik oldalán pedig az egyetem menzáján délben beváltható élelmiszerkupon volt. Persze kitaláljátok, hogy egész délelőtt én voltam Dr. Essen Koupon, mire észrevettem és javítottam a félreértésekre okot adható oldalcserét. Ez már csak egy ilyen rendezvény volt nekem.

Délután poszterszekció volt. A bölcsészeknél ez nagyon nem divat (most is csak egy volt), a természettudományokban viszont igen népszerű. Egy-egy poszteren a szerzőlistán szerintem még a szomszéd Katika néni is szerepel: 6-10 fő, s mindenki profitál belőle. Persze az szív, akinek két órán keresztül ott kell állnia a mű mellett, várva, hogy az érdeklődők kérdést tesznek fel. Megsajnáltam egy indiai srácot, aki öltöny-nyakkendőben álldogált az egyik sarokba száműzött posztere mellett (megjelenésében amúgy már csak a brácsa hiányzott a kezéből), s feltettem egy kérdést a témájával kapcsolatban. Na, ezt SOHA NE TEGYÉTEK! A túlzott empátia megöl. Fél órán keresztül próbáltam menekülni, de csak zúdította rám a képleteket, vizsgáltunk diagramokat, még azt hittem a végén röpdolgozatot is írok majd. Szerencsére sikerült vérző aggyal bár, de elmenekülnöm! Szegény, ha tudta volna, hogy én csak annak örültem, hogy a poszteren szereplő háromszáz képlet közül felismertem a metánt: CH4! Na, sebaj, az embernek több lábon kell állnia, nem igaz?

A vacsora nagyon kellemes volt, két ausztrál sráccal beszélgettem. Az egyiküktől (biológus) elméletben megtanultam, hogyan kell kinyitni a kenguru erszényét (olyan kb. mint a tornazsákom volt), bár még nem tudom, hogyan fogom ezt a berlini hétköznapjainkban kamatoztatni, illetve azt, hogy a kengurumamát egyáltalán nem zavarja, ha nem a saját zsebibabáját teszik vissza az erszényébe: ha méretre nagyjából stimmel és darabra megvan (1), akkor nyugodtan ugrál tovább. Nahát...

Ti szerettek konferenciákra/mítingekre járni?