S-Bahn egypercesek

1.

Három fiú vár az S-Bahnra. Sötét szürkeség mindenütt, esik az eső, hideg szél fúj. Kis körben állnak. Nagyon hasonlítanak egymásra, akár testvérek is lehetnének, csak mindannyian olyan 14-15 évesek. Mindhárom baseball sapkát visel, olyan bő nadrágot, ami még megtermett, már pocakos férfi-korukban is nagy lesz rájuk, szigorúan felhajtva a nadrágszár, fehér-piros-kék sportcipő, amelynek nyelve fel van állítva. Mindhárom hatalmas fülhallgatót visel. Kis körben állnak, s így még feltűnőbb, hogy mindannyian mozognak a zenére, ami fülhallgatóból egyenesen az agyukba sugárzik. Szinte egyszerre mozognak: térd rogyaszt, pici lépés balra, pici jobbra. Egyszerre. Vajon ugyanazt a zenét hallgatják? Egyetlen szót sem szólnak egymáshoz, akár a peron három egymástól legtávolabbi pontján is állhatnának. De nem. Ők együtt várják az S-Bahnt. A barátaikkal.

2.

Az S-Bahn állomásokon mindenütt vannak kis üzletek: újságárus, pékség, virágbolt. A mi állomásunkon ez mindhárom van, a pékség viszont nagyon furcsa. Az van ugyanis kiírva, hogy pékség-kiskocsma. Ilyen azért nem gyakori szakpár, nem? Tehát reggel péksüteményeket árulnak (bár kicsit kilóg a lóláb, mert nem olyan szépek, frissek, mint az egyszakos pékségekben), délutánra pedig már mindig van egy-két vendég, aki a snapsz-söröcske kombóval üldögél az asztaloknál, estére pedig már az észosztós kis alkesz társaságok is ott ülnek. De az üvegpult mögött még ekkor is árválkodik egy-két löttyedt fánk és szomorú mignon. De mennyivel jobb is azt mondani otthon, hogy "Anyukám, lemegyek már a ...pékségbe, iszok egy...őőőő... kiflit."

3.

A tömegközlekedés néha unalmas. Az S-Bahnon már betéve tudjuk a állomásokat, ráadásul a táj sem nagyon szép, hiszen a külső S-Bahn vonalak sokszor a város és az ipari negyedek közötti senkiföldjén vannak. Mit lehet ilyenkor csinálni? Mindenki olvas, könyvet-újságot, zenét hallgat. Mi moziban voltunk (az új Harry Potter filmet néztük meg, erről nem írok semmit, mert még otthon nem láthattátok), s éppen nem volt sem könyvünk, sem zeneszerszámunk. Kitaláltuk, hogy felépítünk egy fantázia-személyazonosságot a szemben ülő egyik utasnak. Tehát: Peter, 45 éves adótanácsadó. Már szinte teljesen ősz a haja, ebben az apjára ütött. Hosszú ballonkabátot visel, aranykeretes szemüveget. Aznap három ügyfele volt, s az egyiknek a paksamétáját még hazafelé is olvasgatta. Berlin inkább felsőbb középosztályúak által kedvelt kertvárosi részén él, a felesége Judit már várta a vacsorával, amit esetleg a bejárónő/szakácsnő készített. A hosszú asztal két végén ülve vacsoráznak, köztük középen szép csokor virág az asztaldísz. Sietniük kell, mert este még színházjegyük van. Amíg Peter kiáll az új E-osztályos Mercivel, Judit megigazítja sminkjét, s már indulnak is. Azt még nem kitaláljuk, van-e gyerekük? Szerintem Peter is izgatottan várja, mikor találkozunk legközelebb.

4.

Az S-Bahnon szinte mindig kéreget valaki. Nagyon udvarias hajléktalanok árulják a német Flasztert, s néhány centet is szívesen vesznek, sőt valaki a múltkor a kóláját adta oda. Mások zenélve próbálnak néhány (néha jópár) centet összeszedni. A produkciók minősége nagyon változó: például egy fiatal orosz férfi gitárkísérettel énekel, s szinte biztos, hogy operaénekesnek tanul, mert nagyon jó hangja van, amit csak kiemelnek a mélabús orosz dallamok. Ő szinte mindig jól keres. A másik végletet képező általában délkelet-európaiak mostanában szinte egytől-egyig trombitával támadnak, s zenei tehetségük abból áll, hogy néhány hangon "eltötögik" a dallamok lebutított változatát. Zeneileg képzetlenek is hallják, hogy ez bizony gyenge! Az ember szívesen ad néhány centet azért, hogy szórakoztatják útközben, de azért kevesen, hogy muszáj azt figyelni, hol rontja el. Kicsit olyan, mint a Megasztár: néha jólesik a fülünket befogni. Még ha Lena Satellite című számát tutogja is éppen.