Minden a csomagtartóból

Mindenféle Berlinből egy külhonba szakadt történész szemével - szigorúan NEM történelemről, tudományról, komoly dolgokról. Ha mégis, szólok előre, hogy csak saját felelősségre ne nyomja meg a Kedves Olvasó a jobb felső X-et.

2011. február 13., vasárnap

Split-gondolatok egy dokumentumfilm kapcsán

"A baloldal és a jobboldal között nincs párbeszéd. Helyette csak ordítoznak egymással."

"A legtöbben csak legyintenek, s azt mondják: 'Kit érdekel?'"

"Mind a két oldal úgy érzi, hogy a másik gyűlöli."

"A politikusok elsődleges célja a félrevezetés."

Ismerős mondatok? Elhangzott valamelyik az elmúlt fél évben az asztaltársaságotokban? Pedig ezeket egy amerikai dokumentumfilmből idéztem.
A héten az Intézetben vetítették le a Split: Divided America (Szakadás: A megosztott Amerika) című dokumentumfilmet, amely az elmúlt évek egyik legsikeresebbje volt az USA-ban, számos díjat gyűjtve be.


A rendező, Kelly Nyks, filmje részben roadmovie, részben dokumentumfilm: a nyugati parttól a keleti partig utazva azt vizsgálja emberekkel beszélgetve: miért nem lehet a politikáról beszélni, miért nem lehet normális párbeszédet folytatni, mi az oka az ország megosztottságának? A vetítés érdekességét az is adta, hogy maga a rendező is itt volt, s a film után kérdéseket lehetett feltenni neki.

A film nyugodtan szólhatott volna kis országunkról is, csak bizonyos helyi sajátosságokat kell behelyettesíteni. A dialógus teljes hiánya, a vitapartner nem tisztelése teljesen lehetetlenné teszi, hogy a politikus betöltse azt a funkciót, amire a választók felhatalmazták: az ország helyzetének az előmozdítását. Hol van az már, érvelt Nyks, amikor Ronald Reagan és Tip O'Neill, akik ádáz politikai ellenfelek voltak, a kemény kongresszusi viták után este együtt iszogatva tudtak emberi hangon beszélni egymással? El tudjátok ezt manapság otthon képzelni? Elég elolvasni a blogok kommentjeit: nincs olyan politikai kérdés, amivel kapcsolatban a 10-ik kommentig nem jutnak el az idióta/hazaáruló/senkiházi/zsidó/liberálbolsevista fröcsögés valamelyikéig.

Közben persze a legfontosabb kérdések mindig háttérbe szorulnak. Alapvető ellentét feszül a között, amit a választók akarnak, s amit a politikusok: az előbbi csoport azt szeretné, ha az országnak jobb lenne, ha ő jobban élne, az utóbbi pedig azt, hogy megválasszák/újraválasszák, s ő élne jobban. Ezért nem működik az érdekképviselet, s ezért áll érdekében a politikusnak a tömegek hiszterizálása: elhitetni, hogy az embereknek is ugyanolyan fontos, hogy ő ne kerüljön ki a parlamentből. Pedig alaposan átgondolva: Amerikában sokkal kevesebb dolog választja el a két pártot, mint gondolnánk, nálunk pedig markáns különbséget nem tudnunk felfedezni abban, ahogyan az egyszerű emberek élete alakult a különböző pártok regnálása idején: mindkét párt azt mondja, még négy évet kell kibírni, aztán jobb lesz, egyértelmű mindenki számára, hogy kilopják a szemünket bal oldalon-jobb oldalon egyaránt, s ezt szép csöndben meg is emészti mindenki, mindkét fél a másikat demonizálja, pedig alapvetően teljesen mindegy az egész. Nekünk. Nekik nem. 

Az Egyesült Államokban az alkotmányt megfogalmazó Alapító Atyák először fizetség nélkül akarták végezni a politikai hivatalviselést, arra hivatkozva, hogy a köz szolgálata megtiszteltetés, hazafias kötelesség. Mennyire hatásvadász maszlagnak hangzik ez ma, nem igaz? Hiszen a hazafi szót szinte kizárólag demagóg melldöngetés közben halljuk manapság, s valódi értékek már nem állnak mögötte. A hazát a politikai csoportok önmagukkal azonosítják, s azok, akik nem értenek velük egyet, kívül találják magukat a közösségen: így lehet elmenni Gyurcsány szerint az elégedetleneknek külföldre, így tesz Orbán egyenlőségjelet az őt Európában kritizálók és a Magyarországot támadók (van ilyen?) közé, így lesz a zsidókból "hazátlan", hiszen vannak akik magyarabbak, s akik kevésbé.

S az emberek soha nem ülnek le egymással beszélgetni. Pedig hamar rájönnének, hogy ugyanazt akarják: normális országban élni, eleget keresni a megélhetéshez (többségük talán beérné a legálisan keresett jövedelmével, a nyugalomért cserébe), úgy, hogy ne kelljen aggódni amiatt, hogy mi lesz velük öregkorukban, vagy mi lesz a gyermekeikkel. Érdekelne valakit is komolyan a pártok fröcsögése, ha nem hazug, semmirekellő, cinikus politikusok ülnének a parlamentben, akik ellentéteiket csak a saját képviselői fizetésük emelése kapcsán teszik félre és szavazzák azt meg, hanem felelős, elszámoltatható szakemberek, akikkel kapcsolatban pártállástól függetlenül egy dologban biztosak lehetünk: minden erejükkel azon dolgoznak, hogy az országnak jobb legyen? Ugye, hogy nem?
Ilyesmi járt a fejemben a film nézése közben, s cseppet sem nyugtatott meg a rendező, amikor azt mondta, hogy bárhol vetítik is le a filmet (Hollandia, Törökország, Anglia), mindenhol azt mondják a nézők, hogy akár itt is forgathatták volna.
Ha tudjátok, nézzétek meg. Itt a trailer:

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése