TaHóság II. -- Nemcsak az időjárás

Olvashattatok az első, szerencsétlenül alakult hazafelé utunkról, na itt a folytatás. Repülőgéppel szerettünk volna utazni, bízva abban, hogy a légifolyosók nem annyira csúszósak, mint az autópálya. Tegnap délutánra volt jegyünk az Easyjet nevű légitársaság budapesti járatára. Két napig zuhogott a hó Berlinben éppúgy, mint egész Németországban, összeomlott a közlekedés, óriási késések. De: tegnap ragyogó napsütés, ideális repülőidő, juhéééé. Már fenn ültünk a gépen, éppen gurulni kezdtünk volna, amikor a kapitány közölte, hogy lezárták Ferihegyet, legalább 8 órára, így nem tudunk felszállni, törlik a járatot, szálljunk le. A *******-t és a ****** a *******-ba... Leszálltunk, sorban álltunk, s nagy szerencsével sikerült Szentestére még két jegyet kapnunk. Majd köszönhetően egy kedves magyar családnak, akik mégis vonattal vágtak neki az útnak (Béke poraikra...) feljavultunk 22-re, így lehet (nem valószínű), hogy aznap hazamegyünk. Ha nem, akkor feladjuk, s majd tavasszal, hóolvadás után láttok bennünket.

Kép innen

Értekezhetnék arról, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk, s hogy lassan már minden közlekedési eszközzel kudarcot vallottunk, s hogy a szomszédok csak úgy ismernek bennünket, hogy mi vagyunk azok, akik reggel elindulnak két bazinagy bőrönddel, s este hazajönnek ugyanazzal a két nagy döggel. Nem teszem. Helyette felvillantok egy pici képet a repülőtéri figurákból:

1. Feltűnően rosszul öltözött, egyértelmű csöves, aki meglátta a lehetőséget a repülőtéri biztonsági rendelkezésekben: nem lehet folyadékot felvinni a gépre. Így rengeteg félliteres flakont dobnak ki az emberek, ami ugye itt betétköteles. Minden csak határozott fellépés kérdése. Igaz, hogy varrott színes szatyor van nála, s az amerikai betűs dzsekin már csak a N és a C van meg az NYC-ből, az is rózsaszín, de olyan öntudatosan lépdel, mintha az Air France Business Lounge-ba menne egy konyakra, mielőtt első osztályon utazna egy üzleti megbeszélésre. Persze azok ritkán túrják végig a kukákat, így legkésőbb ilyenkor lebuknak. Riszpekt mindenesetre a leleményességért...

2. Kínai csoport. MINDEN repülőtéren ott vannak, szerintem ugyanazok emberek utaznak körbe körbe: szemüveges, szakmunkásbajszos fiúk, eszméletlen pici lányok, akik vagy 6 évesek, vagy 60, ezt nem lehet megállapítani, s nem lehet tudni, miért utaznak egyik európai városból egy másikba: semmilyen idegen nyelvet nem beszélnek, így egyik kultúra mélyére sem jutnak, meg valószínűleg ők éppen olyan egyformának látnak bennünket, mint mi őket. Tehát, akár maradhatnának is egy helyen...

3. Az Easyjet-es magyar utasok:

a) A (regionális) májer. Mit hozok a fiamnak Németből: BMW játékautót. Nem lehet elég korán kezdeni a nevelést: appának is az van, majd Kevinke is úgy fogja letaposni a háromkerekű biciklis egyszerű gyerekeket a játszótéren, felborítani a babakocsikat, ahogyan appa csinálja a nagy bömössel. Persze nem pedálos, hanem elemes, meg ne izzadjon  a gyerek, úgy nem lehet feszíteni... Azt a 140 ezret meg megéri, nem? Egy-két fiktív számla oszt' jóvan. Persze azért már nem fizet, hogy feladja csomagként, inkább felhozza a gépre kézipoggyászként, s beülteti egy ülésbe, mer' "úgysincsenekolyansokan." A steward nem talál olyan nyelvet, amin el tudná neki magyarázni, hogy pont a vészkijárathoz ültette a Bömöst, s a gép össze utasa ott ég benn a gépben miatta, ha baj van, mer' magyarul sem érti a bővített mondatokat: "Mit dumálsz kisgyerek?". Lesz öröm karácsonykor.

b)  A szőke. Csinos, utazik, nagy csomaggal, amit csak ő tud felhozni a gépre, másnak nem engednék, bár utolsónak száll fel, mert majdnem elvész a sárga szalaggal övezett 50 méteres szakaszon, amíg a géphez kell sétálni. Előbb benyomja a táskát az ülése elé, aztán tulajdonképpen ráül, ezzel elzár minden mozgási lehetőséget a gépnek ezen a részén. A biztonsági előadás alatt unottan lapozza a katalógusokat, amivel rutinos utazó imidzsét mutatja, de akkor bukik le, amikor érdeklődve hallgatja az angol és a német után a magyar nyelvű összefoglalót, s közben titokban próbálgatja a biztonsági öv csatját be-kikapcsolni. Amikor bejelentik a járat törlését, arca rezzenéstelen, majd néhány perc múlva segítséget kér, így többiekhez képest valamelyest spéttel esik kétségbe. Azonnal telefonál, hátha a család tud neki valami alternatív útvonalat kitalálni. Amikor bemondják angolul, hogy még néhány perc, amíg szereznek lépcsőt, hogy le tudjuk szállni, s addig üljünk le, felderül az arca (ezt gyakran hallotta az angolórákon is, sztendáp-szitdáun), s boldog nyelvészként újságolja a vonal másik végének, hogy mégsem kell leszállni, dejó. Persze, két percig nem. Utána még neki is ki kell flexelnie a csomagját a két ülés közül.

c) A folyton elégedetlenkedő. BE NEM ÁLL A SZÁJA. Eddig miért nem szállhattunk fel? Miért itt ülünk? Miért nem az ablak mellett? Hogyhogy törlik a járatot? Miért nem várunk estig? Mindezt idegesítő fejhangon, sipítozva, amitől 5 perc alatt a legbékésebb emberbe is szokatlan agresszió költözik, s legszívesebben kitenné a gépből. Lehetőleg 10 ezer méter magasban.

d) Az okoskodó. Mindent meg akar tudni, elsőként beszél az információs pulttal, majd az ott kapott felvilágosítást magyarul és angolul (mert tud) továbbadva, hazaküldi a kínaiakat és a nem gyanakvó felkészületleneket, akik majd otthon jönnek rá, hogy mégis sorban kellett volna állni... De ő tudja, hogy kötelessége segíteni utastársain, hiszen mi lenne velük, szerencsétlenekkel nélküle.

Remélem 22-én tudok majd újabb honfitársakról beszámolni, s végre haza is érünk... Tessék nyomást gyakorolni ott is a hóra, ahogyan mi itt tesszük. Ja, most éppen havazik:D