Hitler és Berlin

Sok látogatónk megjegyezte már itt Berlinben, hogy a város építészetileg kicsit vegyes képet mutat. Ez valóban így van, különösen a második világháború után vált el nyugat és kelet fejlődése építészetileg. Korábban sem volt ez azonban másképp, s ez feltűnt sokaknak; a kritikusok közül a legismertebbet Adolf Hitlernek hívták.

Teljesen véletlenül bukkantam rá egy dokumentumfilmre, ami arról szólt, milyen tervei voltak Hitlernek a német fővárossal kapcsolatban.Sok mindent elárul a lelkéről, ha egy város térképén lehetne azt ábrázolni, azt hiszem tökéletes diagnózist kapnánk.
Hitler hatalomra jutása után szinte azonnal elkezdte a főváros átszabását. Egy észak-déli és egy nyugat-keleti tengely mentén akart létrehozni egy-egy széles sugárutat. A nyugat-keleti sugárút a mai Június 17-e út vonalán volt, amelynek középpontjába a megmagasított Győzelmi Oszlopot állították, tetején a Germániának keresztelt (a berliniek ma csak Arany Elzának nevezik) szoborral. Hitler a tervezést és kivitelezést Albert Speerre bízta. Több technikai bravúrra is szükség volt az építkezéshez: az autóforgalmat földalatti alagutakba terelték, ahol a korban egyedülálló módon közlekedési lámpákat használtak, sőt a császári dómot is 20 méterrel "eltolták" az új út "útjából".

Az 1936-os berlini olimpia színes propagandafilmje - aki már volt Berlinben annak kötelező!

Hitler tervei szerint Berlin nemcsak Németország, hanem a Világ fővárosa lett volna: ennek megfelelően átnevezték volna: WeltHauptstadt Germania. Az északi és déli tengely mentén még a háború előtt elkezdték a kivitelezést. A grandiózus tervek megvalósításához százötvenezer embert kellett kitelepíteni a lebontásra ítélt több tízezer lakásból. Röviden néhány példa a tervezett épületekből:

A Dicsőség Csarnoka:

Kép innen

A Ruhmeshalle vagy Volkshalle a tervek szerint 180 ezer ember befogadására lett volna alkalmas. A méretei igazán impozánsak voltak: mintegy 300méterX300 méter alapterületen a kupola magassága 320 méter lett volna. A méreteit illetően ez a modell a legárulkodóbb: a pirossal bekarikázott kis izé a Brandenburgi Kapu...

 Kép innen

Az épületben kapott volna helyet majd a Führer sírhelye, s a csarnok előtti hatalmas téren pedig a tervek szerint római mintára a meghódított népek képviselői évente egyszer átadták volna hálaajándékaikat. Az épület még ma is a legnagyobb egy légterű építmény lenne, bár az építészek egyetértenek benne, hogy aligha lehetett volna megépíteni a kor technikai feltételei között: például ennyi embertől (ne feledjük, egy Debrecennyi tömegről volt szó) légkondicionálás hiányában "ember-pára csapadék" esett volna. Ja, és a kivitelezés mintegy másfél milliárd birodalmi márkába került volna: a mai napig nem épült ennél drágább épület.

A Csarnok terének oldalát a Führer Palota határolta volna, amelyet a vele szemben álló Reichstagnál szintén jóval nagyobbra terveztek (ez sok minden elárul a parlamentarizmusról, nem?): 500 méter hosszú lett volna. Érdekes, hogy az egyetlen ablakot a homlokzatok akadálymentesítették: bízva abban, hogy a Führer még agg korában is szeretne felgördülni, s lelkesíteni a téren elférő mintegy negyedmillió embert.

A tér mögé tervezték az ún. új Walhallát, a Hősök Temetőjét. Ide tervezték temetni a háborúban elesett mintegy 2 millió német katonát, de azért úgy, hogy a tömegsír fölötti téren tömegrendezvényeket is lehessen tartani.

Diadalív

Az ún Győzelem Sugárútra Hitler egy óriási, a párizsinál 16-szor nagyobb diadalívet tervezett. Erre mindazoknak a nevét akarta vésetni, akik a Walhalla temetőben nyugszanak. Speer nagyon nem volt biztos abban, hogy statikailag megáll-e a lábán a terv és az építmény, ezért egy gigantikus betonhengert öntetett, s ezen vizsgálta a talaj teherbírását. (Nem túl jól ment: bő két év alatt csaknem 20 centimétert süllyedt meg.) A betonépítmény a mai napig is áll, s ipartörténeti műemlék:

  Kép innen

A sugárút déli szakaszát az ellenségtől zsákmányolt ágyúk szegélyezték volna, s ez vezetett volna a Déli Pályaudvarig, ami diszkrét 1 km-es hosszú fedett épület lett volna. (Párja, az Északi Pályaudvar, amelynek 22 sínjéből 2 szélesebb nyomtávú lett volna, hogy a szovjet hadizsákmány átrakodás nélkül érkezhessen...)

Számos gigantikus épületet tervezett Hitler megalomániája: új Városháza, a Haditengerészeti Főparancsnokság épülete, a Harcosok Csarnoka. Az épületek mellett a hatalmas méretű köztéri szobrok is emelték volna a világ új fővárosának monumentalitását: így például Arno Beker tizenhét méter magas emberalakjai, amelyek a Körtér óriási szökőkútjai által övezve hirdették volna a Harmadik Birodalom nagyságát.

A történelemnek persze megvan a sajátos humorérzéke. Tudjátok mi áll ma a két tengely metszéspontjában? Nos, a felszabadító szovjet katona szobra, egy-két ágyúval és tankkal, amelyek (véletlen?) éppen abba az irányba céloznak, amerre a diadalív állt volna. Nem sok épület készült el, s még kevesebb vészelte át a bombázásokat: az NDK az egyik megmaradt birodalmi épület elbontásából megmaradt kövek egy részét a kelet-berlini állatkert majomházának építéséhez használta fel.

Itt még egy 3D látványvideó a milyenlettvolnáról:

További részletesebb információk innen és itt pedig az RTL Klub dokumentumfilmje látható több részben.

Unterwegs - 1. nap: Hamburg

Az indulás reggel 10-kor volt a Hauptbahnhofról, így búcsút vettünk a kis berlini lakásunktól, vettük irdatlan sok cuccunkat (fejenként 1-1 bőrönd, hátizsák, plusz még egy boritáska), s a jellemző módon szakadó esőben kicaplattunk az S-Bahnhoz, amivel viszonylag könnyen eljutottunk a pályaudvarra. 

A 10 órás indulást nem annyira tudtuk tartani, mert valaki elfelejtett szólni, hogy nem jön, s ezt csak hosszas telefonálgatással sikerült megtudnia idegenvezetőnknek, Riekének. De 11 körül elindultunk végre, s az elég hosszú buszút után (féltávnál egy benzinkútnál ettünk ebéd gyanánt egy kolbász-zsemle kombót savanyú káposztával - mustárral, remek volt...), olyan 3 körül érkeztünk meg Hamburgba.

A hotelünk három csillagos, de nagyon rendben van: tiszta, modern, és még a szoba is elég tágas, nincs okunk panaszra. Egy rövidke pihenő után már neki is vágtunk, hogy részben busszal, részben gyalog felfedezzük a várost, amihez kaptunk egy helyi cukifiú idegenvezetőt, aki egyébként nagyon kompetens volt, tényleg. 

Hamburg olyan 1,8 millió lakosával Németország második legnagyobb városa, évezredes történelemmel rendelkező kereskedő- és Hanzaváros, tengeri kikötő. A város központi terén álló tanácsház kiválóan reprezentálja, milyen hatalommal bírtak a kereskedők. Az inkább templomra emlékeztető épület homlokzatán 20 császár szobra sorakozik, kiemelt helyen Nagy Károly (aki a város elődjét alapította), illetve Barbarossa Frigyes. (Történelemkönyvet elő, kik voltak ezek? Miről kapta melléknevét Frigyes?)

Az épület egyébként sokkal régebbinek tűnik, mint amilyen, hiszen csak a XIX. század végén épület ebben a formájában. Érdekes szokás az ún. "Kereskedő büszkeség" (Kaufmannstolz), ami abban nyilvánul meg, hogy Hamburg polgármestere, akinek a hivatalába vezető lépcső a fenti képen látható, egyetlen vendége elé sem jön le, nekik kell felmenni hozzá. Két kivétel volt eddig: II. Erzsébet királynő elé - hetekig tartó egyeztetés után - lejött a lépcső feléig, IV. Tupou elé kénytelen volt lejönni, mert a "legkövérebb uralkodó" kétes Guiness-rekordját tartó több mint 200 kilós király egyszerűen nem tudott volna felmenni a lépcsőn. Itt egy kép róla:

A tanácsháza egyébként egybe van építve a tőzsdével, ami remekül mutatja a gazdasági élet jelentőségét a városi politikában.A két épület által körülzárt kis téren Hügieia szobra látható, aki a görög mitológiában az egészség, tisztaság és közegészségügy istennője, s annak állít emléket, hogy a városban 1892-ben kolerajárvány tört ki a szennyezett víz miatt, s csaknem 9000-en meghaltak. Ez volt az utolsó európai kolerakitörés.

Az istennő kezében tartott edényből friss víz folyik, míg alakját a járványt jelképező sárkány veszi körül.

Mentünk egy kis kört a kikötő mellett is, ahol szerencsénkre láthattuk az egyik leghíresebb óceánjáró hajót, a Queen Mary 2-t, ami diszkrét 70 méter magas, 17 emeletes fedélzettel. Így néz ki:

Hamburgban három folyó, az Elba, az Alder és a Bille folyik össze, így nem is csoda, hogy a városban sok híd van. Mennyi? Több, mint 2300!!! Ez több, mint Velence és Amszterdam hídjai együttvéve...

A víz és a kikötő megkerülhetetlen, ha az ember Hamburgban jár, így következő reggel ott kezdtünk. Folytatás hamarosan... 

FU Berlin

A blogom, kérem szépen, internetes fennállásának 50-ik bejegyzését ünnepli, erről mindenképpen érdemes zászlólengetéssel, pezsgődurrogtatással, hangos csujjogatással megemlékezni. Köszönöm a maroknyi kemény magnak, akik rendszeresen olvassák agyszüleményeimet, s még néha arra is vetemednek, hogy kommenteljenek. Az jutott eszembe, hogy mivel évfordulót ülünk és jubil állunk, ideje lenne már arról is írnom, hogy mi a nyavalyáért jöttünk mi ide Berlinbe és mit csinálok, különben lassan olyan leszek, mint Chandler a Friends-ben, akiről senki sem tudja, mit dolgozik. (Figyelem, a következő bejegyzés nyomokban kultúrát, tudománydarabkákat tartalmazhat, aki tudja hogy erre allergiás, csak saját felelősségére olvasson tovább.)

Szóval történészként a német Alexander von Humboldt Alapítvány posztdoktori ösztöndíját kaptam meg. A neves német természettudósról-utazóról elnevezett alapítványt 1860-ban alapították meg, azzal a céllal, hogy német tudósok külföldi tudományos kutatásait-utazásait támogassák, majd később ezt kibővítették külföldi kutatók Németországba "csábitásával" is. Na, ennek "estem én is áldozatul", s a szabadon bocsátásom ára egy kutatási projekt, amelyikben az Amerikába irányuló magyar és német történeti kivándorlást hasonlítom össze. Szinte biztos vagyok benne, hogy a mai világban, ahol a tudásalapú társadalom tudásalapját kicsit máshogy mérik, rögtön felmerülhet a kérdés: ennek mi értelme van és miért adnak erre pénzt a németek? A válasz erre lehetne nagyon hosszú, de akkor lehet, hogy én sem olvasnám végig, röviden meg elég annyi, hogy egy ilyen projekt sokat lendíthet azon, ahogyan két nemzet viszonyul egymáshoz, megkeresi azokat a történelmi kapcsolódási pontokat, amelyek összekötik őket, s olyan tudományos-kutatói együttműködési hálót épít ki, amellyel sokkal hatékonyabbá válik a kutatás, arról nem is beszélve, milyen kapcsolati tőkével gazdagodnak a résztvevők egyéni szinten. Egy nagyon fontos eleme még a programnak: a német kultúrába, nyelvbe, társadalomba való bevezetés, Németország egyfajta tudatos marketingje, ami egy pozitív ország kialakításához nagyban hozzájárulhat.

A kutatói pályázathoz egy fogadóintézetet is választani kellett, ami nekem a Freie Universitaet lett. Ezt az egyetemet 1948-ban alapították a szólásszabadsághoz és az oktatás szabadságához (innen a neve) ragaszkodó diákok és professzorok a szovjet megszállási zónába került Humboldt Egyetemmel szemben. Nem régi és nagyon patinás egyetem tehát, de azért elég nagy nevek is megfordultak mind a hallgatók, mind pedig az oktatók között, így pl. Rudi Dutschke, a 60-as évek diákmozgalmainak vezéralakja, Gerhardt Ertl Nobel-díjas fizikus-vegyész, Jürgen Kocka történész, vagy Herbert Marcuse szociológus.

Az egyetem a QS World University Rankings szerint Európában a 4. legjobb egyetem a bölcsészettudományok terén, világszinten pedig a 27., ami igazán tekintélyes. (A magyar egyetemek közül egyedül az ELTE fért be a legjobb 300-ba a 198-ik helyen.) 

Én az FU John F. Kennedy-ről elnevezett intézetében dolgozok, annak is a történelem tanszékén.  Ez az intézet nagyjából hasonló ahhoz, ami otthon van, de sokkal nagyobb, több tanszék van, a könyvtára pedig tényleg lenyűgöző: Európában itt van a legnagyobb amerikanisztika gyűjtemény. 

Miért pont Kennedy? Nos, Berlin és Kennedy kapcsolata nagyon különleges. 1963-ban, mindössze 22 hónappal a berlini fal felállítását követően, Kennedy Nyugat-Berlinbe látogatott, amelynek lakóit folyamatos bizonytalanságban tartott az, hogy minden oldalról falak és a kommunista NDK veszi körül. őket. Kennedy beszédében az USA támogatásáról biztosította Nyugat-Berlint, s úgy fogalmazott, hogy minden szabad ember berlininek érzi magát, ők a szabadság letéteményesei, s beszédét németül fejezte be: "Ich bin ein Berliner."  (Én is berlini vagyok.) Talán egyik legfontosabb beszéde volt ez, s bár a németek (most utólag) sokat nevetnek azon, hogy helyesen névelő nélkül kellett volna mondania, hiszen így azt jelenti, hogy egy barackosfánk (berliner) vagyok. Nem csoda hát, hogy az FU amerikanisztika intézetét róla nevezték el, van egy hatalmas amerikai-német iskola tőlünk 5 percre, ami szintén az ő nevét viseli, s nem olyan régen nyitott meg a Kennedy Múzeum is a Brandenburgi Kapu mellett.

Néhány kép az egyetemről:

Hát, nem túl szép... De a belső a lényeg...

A Henry Ford Épület-- a H.F. Alapítványtól kaptak sok pénzt az egyetem alapításakor

Az egyetem egyik legújabb és legkülönlegesebb épülete a filológiai könyvtáré, amit a világhíres építész Sir Norman Foster tervezett. Hát, így néz ki:

Felülről

Kívülről este

Belülről

A hatalmas tojás nagyon érdekesen fest a sok beton kocka épület mellett, s a belseje is teljesen futurisztikus. Nem gyakran kölcsönzök könyvet innen, így azt még nem döntöttem el, hogy olvasóként mennyire jó itt dolgozni: tehát a dizájn oltárán beáldozták-e a praktikumot. Majd beszámolok.
Az FU-mezájáról Bori már írt a blogján, itt el is lehet olvasni. (Érdemes kicsit összevetni a Nagyerdei Étteremmel, értitek?: étterem, hahahaha...)

Ez pedig a Kennedy Intézet:

 Szintén nem egy esztétikai orgia. Az irodám ablaka a fa melletti a tetőtérben

Az egyetemhez tartozó néprajzi múzeum

 JFK

 Amerikanisztika-Kanadisztika

Na, hát ide járok be (majdnem) minden nap. Itt születnek a (remélhetőleg) nagy gondolatok-ötletek. Most már megyek is dolgozni:)