Fogadás a Brandenburgi Akadémián

Tegnap este fogadásra voltam hivatalos: a Humboldt Alapítvány szokásos évnyitó fogadására, amit a Brandenburgi Tudományos Akadémián tartottak, amely a Gendarmenmarktra néző, tipikusan poroszos épületben székel.

A fogadás apropóját egyébként az adta, hogy az Alapítvány és a Deutsche Telekom 10-10 ezer eurót adományozott 7 egyetemnek arra, hogy ún. Welcome Centereket hozzanak létre, amelyek az egyetemekre érkező külföld kutatók-oktatók és családjaik beilleszkedését-munkáját hivatott megkönnyíteni. Összesen kb. 14 ilyen egyetem rendelkezik már Welcome Centerekkel, s tapasztalatból mondom, hogy nagyon ráférne a mi egyetemünkre, az FU-ra is egy ilyen. Talán akkor kicsit jobban menne a vendégoktatókkal való foglalkozás.

Ott üldögélve az ember -- főleg a kelet-európai -- furcsa borzongással hallgatja az éves jelentésben szereplő számokat: röpködnek a 10 millió eurók, a német ösztöndíjalap több mint 2 milliárd (!) euróval rendelkezik, s a Humboldt Alapítvány 1800 ösztöndíjast támogat évente! Ezt összevetve azzal, ami otthon van... á, nem, nem érdemes összevetni. Talán egy hosszú folyamat eredményeképpen rájövünk majd otthon is, hogy az oktatásba-kutatásba érdemes befektetni, mert megtérül. Igaz, ez csak hosszútávon működik, így rövid lejáratú politikai tőkét nem lehet belőle kovácsolni. Melyik párt fogja ezt felvállalni egyszer?

A zenei műsor is érdekes volt: furcsán vonzódnak a szaxofon muzsikához, a legutóbbi rendezvényen is az volt. Most egy kvartett Ligeti György Bagatelljeiből adott elő hármat: nagyon profin, s ezek igazán izgalmas, fülbemászó dallamok. Íme a negyedik a hatból:

Az est fénypontja persze az állófogadás, amit én nem annyira kedvelek, mert éppen állva nem szeretek enni. Most viszont kifejezetten jó volt a kaja, valami afrikai fűszerezésű(?- bocs, nem gasztroblog) göngyölt csirkemellet ettem, feketebab-pürével és édesburgonyával. A desszert pedig kávéhab volt kókusszal, ebből kétszer is fordultam, hiszen a pohárhabot szeretem, meg a kávét is.

Étkezés közben mellém keveredett egy német férfi, akiről hamar kiderült, hogy parlamenti (Reichstag) képviselő, s amikor megtudta, hogy magyar vagyok, rögtön "nekem esett", hogy mit gondolok a magyar médiatörvényről, a sajtószabadság megsértéséről. Röviden kifejtettem a (kevéssé elfogult) véleményemet, s ő is elmondta, hogy óriási vitatéma volt ez a Reichstag bizottsági ülésein is. Szegény Viktor nem érti még talán most sem, mennyire mellényúlt ezzel, s még mindig azt hiszi, hogy szocialista hecckampányról van szó...

Az este vicces része viszont ezután következett. Megismerkedtem egy indiai klímaváltozás-kutatóval, s mivel én is hasonló témában utazom (na jó, csak annyiból, hogy utálom a havat, meg a telet, meg a hideget), beszédbe elegyedtünk. Már a neve is elbűvölt: (picit eltorzítva, hogy ne lehessen felismerni) Brabhad Ubathyaya. Ugye milyen névmemóriám van? Persze, öt percbe telt mire idemásoltam a névjegykártyájáról. S akkor még beszélni nem is hallottátok! Akik nézik a Big Bang Theory-t, tudják miről beszélek: kiköpött Raj Koothrappali! Az az akcentus, hát készen voltam, szerintem csodálkozott is, miért vagyok ilyen vígan? Aki nem tudja miről beszélek, a Big Bang Theory idevágó jelenete: sajnos nem engedi beágyazni a videót,  szóval ITT a link.

Megkérdeztem, melyik a kedvenc indiai étterme, mire közölte, hogy vegetáriánus, így nem nagyon forszíroztam a dolgot. Barátsággal váltunk el, majd lehet hogy valamikor összeülünk egy sörre. Persze nem.

Ja, és a legjobb: láttam egy kínai kutatót, akinek ez volt a neve: Dr. Info Pak. Nem kitaláltam, nem félreolvastam, itt dögöljek meg, ha nem. Hát, sajnos a neveken nevetni még mindig vicces: mikor tudom már ezt kinőni?

Függetlenség Napja-szürreális helyszínen

Ma július 4-e van, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat kibocsátásának napja, ami éppen 234 esztendeje történt. Ezt mindannyian láttuk már filmekben, esetleg élőben is, piknikkel, kerti sütés-főzéssel töltik, este tűzijátékkal, s elmaradhatatlanok az olyan amerikai hazafias dalok is, mint ez:

Mivel amerikai tanszéken dolgoztam otthon is, szinte minden évben voltunk július 4-i programokon, s ezt az idén sem akartuk kihagyni. Mivel Berlin Zehlendorf nevű kerületében lakunk, ami korábban az amerikai megszállási övezet volt, nem is volt nehéz ilyen programot találni.

Így kerültünk a McNair Barakk nevű helyre, ami a második világháború végétől egészen 1994-ig egyike volt Steglitz-Zehlendorf négy nagy amerikai kaszárnyájának, ahol összesen 100 ezer katona állomásozott! (Ne felejtsük el, iszonyúan közel volt a vasfüggöny, mindkét oldalról, hiszen Nyugat-Berlint minden oldalról az NDK vette körül.) Az 1994-es bezárását követően a támaszpont egy részén múzeumot hoztak létre, a többi tulajdonképpen üresen áll és szépen omladozik. Egészen szürreális környezet ez egy július 4-i pikniknek, nem igaz?

Mivel kicsit hamar érkeztünk, volt időnk megnézni a múzeumot is, ahol nagyon érdekes tárgyak vannak kiállítva az amerikai kaszárnyák életéből. Az egyik kedvencem a nemi betegségek veszélyeire felhívó plakátsorozat volt:

Gondold át! Nézz a ... őőő... lábad elé!

Az udvaron kezdett alakot ölteni party. Volt német-amerikai country-zenekar, a Mountaineers, akik egyébként vérprofik. Igaz, a country az a fajta zene, amitől félóra után vérezni kezd a szemgolyóm és minden idegpályám összegabalyodik, de azért addig nagyon hangulatos.

Mit kell a pikniken csinálni? Na? ENNI! Igen... Főleg, ahol amerikaiak vannak, garantált a hamburger, csirkeszárny, az oldalas, Berlinben pedig a sör. Szóval kétszer is muszáj volt a jófajta hamburgerért sorba állnom, s eddig ez volt a harmadik legjobb  Berlinben, ami szép teljesítmény egy 2 és fél eurós hamburgertől. Íme ő:

Sajnos autóval mentünk, így sört csak Bori ivott, a kóla viszont katasztrófális volt: meleg, szénsavtalan, kicsit szörpös. Még szerencse, hogy rajtam kívül senki nem ivott ilyet.

Találkoztunk egy eléggé megcsúszott német hölggyel, akinek az autója így nézett ki:

Elmondta, hogy szinte hihetetlen, hogy Elvis már '77 óta nincs velünk, s láthatóan azóta sem tért magához a sokkból. Emellett még azt fájlalta, hogy Elvis sohasem járt Berlinben. (Ebben egyébként téved. 1991-ben egy diákcsoport látta Elvist a Deutscher Platzon, amint egy lovaskocsi hajtójával beszélget. Arról nem szólt a hír, hogy mit szívtak.)

Érdekes arcokban nem volt hiány. Katonák, köztük nagyon sok öreg a régi egyenruhájában, ízirájderek -- mindenki jól érezte magát. A német hadsereg egyik ezrede alaki bemutatót tartott, ami látványosra sikerült: hiába: egyenruha, militerihaj, bakancsdöngés, bejön a nőknél, nem?...

Nekem persze külön tetszett az amerikai veteránautó felhozatal-- így láttunk második világháborús Willys dzsipeket-- gyönyörű állapotban:

Valaki pedig ezzel érkezett:

Az amerikai fílinget nem lehet Németországban sem elfelejteni. Ja, és azoknak, akik egy új autóval szerették volna július 4-ét ünnepelni, az egyik autókereskedés külön ünnepi árakkal kedveskedett és persze kihozta az újautó-választékát is. A fogyasztói társadalomnak nemzeti ünnepen is működnie kell.

És végül tanuljuk meg együtt a Függetlenségi Nyilatkozat kiadását németül: Unabhängingkeitserklärung. Tessék gyakorolni...

Március 15. Reloaded...

Beteges vonzódás van bennem a szóviccek iránt, s fölöttébb intelligens, high-end humort képviselek:D Azonban nekem is meg kell hajtanom fejem, s elismernem: sehol sem tartok. A március 15-i mélypont ez a kép volt:

S talán már kitaláltátok: Alien március 15-e...

Nagy levegő...kifúj...jaaajjj!

Szerző ismeretlen, a kép innen van, viszont ezúton is mély riszpekt neki.

Te hó' vótál március 15-én?

Március 15-e van, tavasz. Hurrá, végre.

S a mai reggelt azzal kezdtem, hogy fél órán keresztül vakartam ki a kocsit a jégből-hóból, mert tegnap délután több órán keresztül szakadt a hó. Hát ez meg így már hogy? Az idén elmarad a rügyezés, a madarakba belefagy a fütty? Itt a környéken egy csomó mókus szaladgált, most persze egyet sem lehet látni, mert - bár téli álmot nem alszanak - eszük ágában sincs kijönni. (Szerintünk megy benn az odúban a Playstation, s a mogyorólikőr is esélyes.) Tegnapelőtt véletlenül láttunk egy kóbor, naaagyooon csapzott, sovány mókust, aki próbált valami élelmet elővakarni a fagyott fűből, láthatóan nem sok sikerrel.

Vajon hogyan alakult volna a történelem, ha 1848-ban is ilyen idő lett volna? (A forrásokból tudjuk, hogy szakadt az eső március 15-én, de minden illusztráción kabát nélkül, ingujjban vannak a résztvevők.) Ha ilyen idő lett volna, biztos, hogy minden máshogy alakul. Petőfi úgy indult volna el otthonról, hogy anya még utánakiabál: "Saaaaanyi! Sapka van a fejeden?" Biztosan nem szavalta volna el többször a Nemzeti Dalt a szakadó hóesésben, s a 12 pontot is lerövidítették volna 6 pontra, csak hogy hamarabb lehessen visszamenni a Pilvaxba egy jó kis forralt borra. Amikor pedig a csonttá fagyott tömeg Táncsics börtönéhez érkezik, hogy kiszabadítsák, ő csak ennyit kérdezett volna: "Hülyék vagytok? Kimenni ebbe a rohadt hidegbe? Itt benn legalább meleg van." A forradalom helyett fagyadalom lett volna.

Remélem otthon jobb az idő, vagy ha nem, akkor legalább mindenkit melegít a honfi hév. Kellemes napot!

 Kép innen