S-Bahn egypercesek

1.

Három fiú vár az S-Bahnra. Sötét szürkeség mindenütt, esik az eső, hideg szél fúj. Kis körben állnak. Nagyon hasonlítanak egymásra, akár testvérek is lehetnének, csak mindannyian olyan 14-15 évesek. Mindhárom baseball sapkát visel, olyan bő nadrágot, ami még megtermett, már pocakos férfi-korukban is nagy lesz rájuk, szigorúan felhajtva a nadrágszár, fehér-piros-kék sportcipő, amelynek nyelve fel van állítva. Mindhárom hatalmas fülhallgatót visel. Kis körben állnak, s így még feltűnőbb, hogy mindannyian mozognak a zenére, ami fülhallgatóból egyenesen az agyukba sugárzik. Szinte egyszerre mozognak: térd rogyaszt, pici lépés balra, pici jobbra. Egyszerre. Vajon ugyanazt a zenét hallgatják? Egyetlen szót sem szólnak egymáshoz, akár a peron három egymástól legtávolabbi pontján is állhatnának. De nem. Ők együtt várják az S-Bahnt. A barátaikkal.

2.

Az S-Bahn állomásokon mindenütt vannak kis üzletek: újságárus, pékség, virágbolt. A mi állomásunkon ez mindhárom van, a pékség viszont nagyon furcsa. Az van ugyanis kiírva, hogy pékség-kiskocsma. Ilyen azért nem gyakori szakpár, nem? Tehát reggel péksüteményeket árulnak (bár kicsit kilóg a lóláb, mert nem olyan szépek, frissek, mint az egyszakos pékségekben), délutánra pedig már mindig van egy-két vendég, aki a snapsz-söröcske kombóval üldögél az asztaloknál, estére pedig már az észosztós kis alkesz társaságok is ott ülnek. De az üvegpult mögött még ekkor is árválkodik egy-két löttyedt fánk és szomorú mignon. De mennyivel jobb is azt mondani otthon, hogy "Anyukám, lemegyek már a ...pékségbe, iszok egy...őőőő... kiflit."

3.

A tömegközlekedés néha unalmas. Az S-Bahnon már betéve tudjuk a állomásokat, ráadásul a táj sem nagyon szép, hiszen a külső S-Bahn vonalak sokszor a város és az ipari negyedek közötti senkiföldjén vannak. Mit lehet ilyenkor csinálni? Mindenki olvas, könyvet-újságot, zenét hallgat. Mi moziban voltunk (az új Harry Potter filmet néztük meg, erről nem írok semmit, mert még otthon nem láthattátok), s éppen nem volt sem könyvünk, sem zeneszerszámunk. Kitaláltuk, hogy felépítünk egy fantázia-személyazonosságot a szemben ülő egyik utasnak. Tehát: Peter, 45 éves adótanácsadó. Már szinte teljesen ősz a haja, ebben az apjára ütött. Hosszú ballonkabátot visel, aranykeretes szemüveget. Aznap három ügyfele volt, s az egyiknek a paksamétáját még hazafelé is olvasgatta. Berlin inkább felsőbb középosztályúak által kedvelt kertvárosi részén él, a felesége Judit már várta a vacsorával, amit esetleg a bejárónő/szakácsnő készített. A hosszú asztal két végén ülve vacsoráznak, köztük középen szép csokor virág az asztaldísz. Sietniük kell, mert este még színházjegyük van. Amíg Peter kiáll az új E-osztályos Mercivel, Judit megigazítja sminkjét, s már indulnak is. Azt még nem kitaláljuk, van-e gyerekük? Szerintem Peter is izgatottan várja, mikor találkozunk legközelebb.

4.

Az S-Bahnon szinte mindig kéreget valaki. Nagyon udvarias hajléktalanok árulják a német Flasztert, s néhány centet is szívesen vesznek, sőt valaki a múltkor a kóláját adta oda. Mások zenélve próbálnak néhány (néha jópár) centet összeszedni. A produkciók minősége nagyon változó: például egy fiatal orosz férfi gitárkísérettel énekel, s szinte biztos, hogy operaénekesnek tanul, mert nagyon jó hangja van, amit csak kiemelnek a mélabús orosz dallamok. Ő szinte mindig jól keres. A másik végletet képező általában délkelet-európaiak mostanában szinte egytől-egyig trombitával támadnak, s zenei tehetségük abból áll, hogy néhány hangon "eltötögik" a dallamok lebutított változatát. Zeneileg képzetlenek is hallják, hogy ez bizony gyenge! Az ember szívesen ad néhány centet azért, hogy szórakoztatják útközben, de azért kevesen, hogy muszáj azt figyelni, hol rontja el. Kicsit olyan, mint a Megasztár: néha jólesik a fülünket befogni. Még ha Lena Satellite című számát tutogja is éppen.

Nincs tömeg-közlekedünk!

Berlinben csaknem három és fél millió ember él, csaknem kétszer annyi, mint Budapesten. Aki egyszer is ült már Pesten dugóban, illetve tömegközlekedett, kíváncsi lehet, hogyan transzportálnak ennyi rakás németet, törököt, illetve egyéb nemzetiségű lakost a város egyik végéből a másikba napi rendszerességgel úgy, hogy nem fulladnak meg a kipufogók füstjében, s nem tapossák agyon egymást.

A tömegközlekedés gerincét a metró (U-Bahn) és az S-Bahn (HÉV-hez hasonló városi gyorsvasút) alkotják. Csak az S-Bahnon napi 1 millió utas fordul meg, ami hatalmas szám! Ez tényleg jóval gyorsabb, mint pl. a metró, s a belváros körüli körgyűrű (Ring) révén mindenhová el lehet kényelmesen jutni. 15 vonal van (tessék megjegyezni: mi az S1-el járunk!), s a vonatok hajnali 4-től éjjel 1-ig 10 percenként járnak, hétvégén pedig egész éjszaka! Hoppá!

Az S-Bahn Berlin egyik szimbóluma. A Berlin Calling című filmben Paul Kalkbrenner DJ az S-Bahn jellegzetes ajtózárásra figyelmeztető hangját felvéve kevert zenét Train címmel. A videóklip itt:

Ezt a hálózatot remekül kiegészítik a metróvonalak (U-Bahn). Összesen kilenc vonalon 173 állomás van (itt már egy ideje kipipálva a négyes metró), s igyekeznek az állomásokat egyedivé varázsolni. Például az egyetemem melletti metrómegálló, az U-Bahnhof Dahlem-Dorf épülete a tradicionális észak-német farmházak hangulatát idézi:

Az állomásra belépve pedig egy fiúpad és két lánypad fogad, a megfelelő tartozékokkal ellátva -- nem semmi látvány:

Kép innen

A metró és S-Bahn állomásokról buszokkal lehet eljutni a távolabbi úticélokhoz. A belvárosi buszok többsége -- helytakarékossági szempontból -- emeletes, ezeken nagy móka utazni. Majdnem olyan, mint London double-deckerjei. A 100-as és a 200-as buszok pedig igazi városnéző alkalmatosságok: nagyjából minden fontosabb látványosságot bejárnak, így ennél olcsóbban nem lehet Berlint megnézni.

A 100-as busz a Zoo-nál. Kép innen

Elsősorban Kelet-Berlinre jellemzőek a villamosok: a fallal kettéválasztott városban inkább az NDK használta ezeket. Viszonylag gyorsak, bár nem annyira kényelmesek, mint a buszok: elég szűkös a hely bennük, mert túl sok ülést zsúfoltak beléjük.

Nagyon jól kiépített a kapcsolat az egyes közlekedési eszközök között- s ebbe beletartozik a távolsági közlekedés is. A pályaudvarokat párhuzamosan használják a vonatok, a metrók és S-Bahnok, a repülőterekre expresszbuszok járnak- így minden roppant hatékonyan megközelíthető.

A Berlini Főpályaudvar -- az egyik legnagyobb csomópont

Minden mennyiért? Nos, nem olcsó. Egy egyszeri menetjegy 2,10 euróba kerül, ez olyan 570 forint. Ezzel két órán át korlátlanul lehet utazni, akárhány átszállással. (Pesten ugye 320Ft a vonaljegy [1,1 euró], de ez csak 60 percig jó, ráadásul csak a metrón lehet átszállni vele, semmi máson sem. Tehát, ha még egy jegyet veszünk, már nem lesz olcsóbb a közlekedés otthon.) Berlinben emellett van ún. rövidszakaszos jegy 1 euróért, amivel maximum 6 megállót lehet utazni pl. buszon. A havi bérlet itt 72 euróba kerül (19500ft), ugyanezt otthon 9800ft, tehát feleannyi. De, vegyük figyelembe, hogy itt átlagosan 6-8 szorosát keresik az emberek, mint Magyarországon, így korántsem jelent akkora érvágást a bérletváltás, mint otthon. És hihetetlenül pontosan közlekedik minden, össze van hangolva az egész város közlekedési hálózata, és tiszták a járművek. Minden jegyet meg lehet venni automatából, nincs sorban állás, mindenhol lehet kártyával fizetni.

 Jegyautomata. Kép innen

Ezt kapják az utasok a pénzükért, s szerintem ez egy nagyon jó üzlet: ezért hagyják nagyon sokat otthon az autóikat, hiszen kényelmesen, tömegnyomor-mentesen el lehet jutni akárhová. Ennek a pozitív hozadéka pedig az, hogy a belvárosba is lehet gyalogosként gázálarc nélkül sétálni, s a madárcsicsergést sem nyomják el autók ezrei.

A zsebekbe vándoroló milliárdok megfelelő helyre juttatásával talán Pesten is lehetne egyszer normális közlekedési hálózatot kialakítani. Hiszitek-e?