A válság leküzdve (sajnos, csak itt, de psszt, nem politizálni...), mármint az én blogírói válságom, s úgy döntöttem, nem adom meg senkinek azt az örömet, hogy nem írok tovább, azzal csak "ők", a tudjátokkik nyernének. (Ez olyan, mint amikor szeptember 11. után próbálták a jó amerikai fogyasztókat rávenni, hogy utazzanak repülővel, vagy vegyenek új autót, mert különben "a terroristák nyernek"...) Tehát azt az utat választom, hogy meghagyom a blogomat annak, aminek eredetileg is szántam: berlini két évünk rendhagyó elektronikus naplójának. Ráérek majd akkor bosszankodni azon, ami otthon van, ha otthon leszünk, addig tegyétek meg helyettem is. Tehát a Trabantkombi visszatért!
Na, mi is történik itt mostanában? Hát, Schneechaos van kérem szépen. Iszonyatos a hideg, nappal is -10, éjjel pedig -18-20 körül, ráadásul nagyon sok hó is esett. Nem nagyon szeretünk kimenni, s akkor is sál-sapka-kesztyű, meg busztól-metróig-onnan kávéház-egyetemig lopakodás folyik. A buszok elég megbízhatatlanul jártak tegnap, ennek én is áldozatul estem, s vagy húsz percet kellett várnom a mínusz tizenvalahányban. Nem esett jól.
Kutyahideg van. Kedvenc öreg kutyánkba a környékről belefagyott a vakkantás
Hatalmas a botrány van itt (is) a Wikileaks ügy miatt, amiben a németek elég rendesen érintettek. Az amerikaiak nem kímélték Merkelt (Teflonnak nevezik a táviratokban), illetve a külügyminisztert is eléggé leosztották. A bizalom a mélyponton van, bár nem tudom, kinek volt még bármi illúziója a diplomatákkal szemben. Mindenesetre az amerikai diplomácia legnagyobb blamázsa, ami itt történt, s persze nagyon szeretnék nemzetbiztonságilag "elhallgattatni" az oldalt, s főként a tulajdonosát, de remélem nem fog sikerülni. Már előkerült egy-két magyar vonatkozású távirat is, kíváncsi vagyok nálunk lesz-e valami különösen érdekes.
Nagyon érdekes volt az elmúlt két nap. Többen tudjátok, hogy tavaly augusztus-szeptemberben Amerikában voltunk egy másik ösztöndíjjal, s most az az Alapítvány, aki akkor támogatott, itt Berlinben tartott konferenciát azon az egyetemen, ahol vagyok! Találkoztunk megint az igazgatóval, meg egy pár ismerős arccal: nagyon jó volt őket újból látni, s láthatóan ők is örültek nekünk. Ez is bizonyíték volt nekem, hogy az amerikaiak sokkal közvetlenebbek, mint jelenlegi "kenyéradóim", de ilyen ez a nemzeti karakter. Egyébként határozott fejlődést látok a németek részéről is, mintha egy kicsit kezdenének el/befogadóbbak lenni: haverok nyilván nem leszünk soha, de az nem is baj.
Amúgy szorgos hétköznapok: sok munkával. Szerencsére szakmailag nagyon jó időszakot élek meg, talán nemsokára majd erről is írok egy posztot. Olyan két hét múlva pedig egy keszthelyi konferenciát követően otthon leszünk. Ha Holle anyó is úgy akarja, persze. Tschüss!
