Unterwegs 2.nap: Hamburg

Sokat kellett várni a folytatásra, igaz? Sajnos nem ment a napi blogolás, hiszen az elmúlt 12 napban 2700 kilométert utaztunk Németországban, s esténként örültünk, ha bedőltünk az ágyba, vagy iszogattunk egy kis sört szigorúan regionális gasztronómiai kutató-jelleggel:)

Szóval Hamburgnál hagytuk abba, a második napon sétahajózni indultunk a kikötőben, amelyről már részben olvashattatok házas- és blogtársam tolmácsolásában itt. Persze az ilyen fijús dolgokról részletesen csak én írhatok, hát tessék.

A hamburgi kikötő története elválaszthatatlan a város történetétől: ez adta a hanzaváros jelentőségét, s adja ma is. A németek szerényen a "Világ Kapujaként" emlegetik, bár Rotterdam után "csak" a második legnagyobb Európában. Bár az utasforgalom is jelentős, mégis elsősorban konténerkikötőként működik, illetve rengeteg dokk is van, amiket hajók építéséhez-karbantartásához használnak. Persze a legjobban egy sétahajóról lehet mindezt látni, így mi is (majdnem) tengerre szálltunk.

Az első reakciónk a megdöbbenés volt, mert egy olyan bárkába tereltek be, ami nem tűnt nagyon vízállónak: négy sor lócán lehetett leülni, itt-ott nagy tócsák rajtuk, meg egy ponyva a bárka tetején, amiről időnként zuhanyként zúdult az éjszakáról megmaradt esővíz a gyanútlan utasok nyakába. Tolatáskor kaptunk még egy nagy adag dízelfüstöt is, csak hogy jobban érezzük magunkat. Ezzel a lavórral vágtunk neki a kikötőnek, s érthető módon a vízibicikliken kívül minden jármű óriás volt mellettünk. Különösen, amikor zsilipeken át kievickéltünk a külső konténerkikötőbe, hiszen ott ilyen szörnyetegeket láttunk:

Irénke egy kicsit nagydarab

Ezekből a hajókból több is van egyszerre a dokkokban, ahol óriásdaruk sürögnek-forognak fölöttük, s minden egyes mozdulatukkal egy kamionnyi konténert kapnak fel és lódítanak arrébb.

100000 tonna fölött nem tudom milyen jogosítvány kell, de ezek a hajók nem képesek önmagukban itt manőverezni, hanem kicsi, de annál erősebb vontatóhajók falkája kíséri őket, s ezek rángatják a hatalmas hajótestet megfelelő irányba. Tehát, ha fékezni akarják, akkor a hajó farához rögzített két vontatóhajó az ellenkező irányba indul teljes gőzzel, s ezzel lassítja a konténerszállítót.

Nagyon érdekes volt a kikötő többi része is, főként az volt ránk nagy hatással, ahol egy roncstelep volt, s régi autók roncsait hegyekben tárolták, s markolókkal készítették őket a behajózásra. Szinte szürreális volt ahogyan gépek pakolták halott gépek torzóit egy látszólag emberek nélküli mechanikus tájban:

A hajón amúgy a folyamatosan tengerész-dialektusban beszélő "kapitány" volt a narrátor, aki mindig vicceskedett. (Ezt ugye a szinte alig-alig létező német humorviszonyok között fenntartásokkal kell kezelni...) Mindenesetre az autóroncsoknál közölte, hogy Németországban mindenki tudja, hogy ezeket bepakolják, Japánba szállítják és ezekből lesznek a Toyoták..Olyanok is... (Jót nevettünk. Én is... Őt állítólag 2-3 héten belül kiengedik a kórházból, s jó esélye van a teljes felépülésre...)
A kikötő környékének elhagyott ipari körzeteit igyekeznek ismét bevonni a városba, s lakóövezetet létrehozni itt. Ezt Hafen City-nek nevezik, próbálják az épületek régi jellegét is valamelyest megőrizni, de rengeteg luxuslakást hoztak létre, s csillagászati áron kínálják őket. Az átépítések csúcsát az új hamburgi filharmónia épülete jelenti majd, amit Elbphilharmonie névre keresztelnek, s talán 2012-re lesz kész. Így fog kinézni:

Az alsó rész a régi raktárépületeket idézi, a felső viszont hipermodern

A kikötő után a délutáni programunk a Hamburg-központú NDR (Norddeutsche Rundfunk) televízió volt, ami az észak-németországi közszolgálati csatorna. Profi vezetést kaptunk, s bejárhattuk a legtöbb stúdiót, a díszleteket, a műszaki szobákat.

Még arra is volt lehetőség, hogy a híradó díszletébe beüljünk. Én az időjárásjelentésben voltam, de ez sajnos tragédiába fulladt:D:

Ez történik, ha kék leplet tartok magam elé a bluebox stúdióban

Megtudhattuk, hogy a híradósoknál mi van a pult alatt: víz (szigorúan antiböfi szénsavmentes), púder, hajkefe: ezek nélkül nincs híradós. Ja, és a székük pedig olyan mint a texasi rodeó bikája, folyton izeg-mozog: nagyon nehéz rajta lovaglóülésben megmaradni. És persze a súgógép, amiről elképesztő nehéz úgy olvasni, hogy ne járjon az ember szeme balról-jobbra, mint a kémé a Süsüben. Szóval riszpekt minden TV-snek...

A TV menzájában ebédeltünk, ahol lehetőségünk nyílt az NRD-s TV-celebekkel együtt enni, de mi ezt nem tudtuk, mivel soha nem néztük ezt a csatornát, így ezek a celebek nekünk nem voltak celebek:D Az ebéd viszont finom volt.

Este még találkoztunk Bori egyik volt csoporttársával a nyelvsuliból, aki most Hamburgban ösztöndíjazik, s beültünk a kikötő mellett egy klassz kis pálmafás-homokos (nem úgy)-lazulós helyre, ahol kipróbáltuk a hamburgi helyi sört, az Astrát.

Nem rossz, nem rossz, de azt hiszem nem lövöm le a poént, ha megsúgom: ennél sokkal jobb sört is ittam később. Hogy hol? Tartsatok velem a következő részben is, s elárulom. Következik: Münster.

Unterwegs - 0.nap

Az egyik kedvenc könyvem Jack Kerouac On the Road (Úton) című regénye, amely Amerika országútjaira helyezi az önmegismerés fájdalmasan izgalmas felfedezési folyamatát. Ez valami olyan, amit én is nagyon szeretnék majd megtenni (az önmegismerést is, de a keleti part-nyugati part roadtripping is mindenképpen ott van a bakancslistámon), ám sajnos eddig még csak néhány államot sikerült beautózni. Most meg ugye Németországban vagyunk, ahol eddig még nem jutottunk nagyon messzire: Berlin elég sok mindent kínál ahhoz, hogy az itt lakónak csak hosszabb idő után jut eszébe, hogy Németországban milyen sok szép hely van még.

Holnap útnak indulunk egy 12 napos kirándulásra, amit az Alapítványunk szervez, s amelyen még rajtunk kívül 30-an vesznek majd részt a világ minden tájáról: többségük hasonló cipőben jár, mint én: tudományos kutatók-posztdoktorok.

Van mobilinternetünk, reményeim szerint működni is fog, így talán sikerül egy igazi kis útinaplót prezentálni nektek, bemutatva, hol járunk-mit látunk. Ha nagyon zsúfolt lesz a program, akkor majd tömbösítek. Holnap tehát reggel Achtung elhagyjuk Nyugat-Berlint, s az első állomásunk Hamburg! Unterwegs- úton.

Wittenberg és a rózsaszín Luther

Szóval Wittenberg. A város nevét mindenki megtanulta az iskolában, legalább érettségire: Martin Luther (általában magyarosítva Luther Mártonként, hogy azt hihessük magyar volt, nekem óriási sokkot okozott gyerekként, amikor megtudtam, hogy Verne Gyula, bizony, nem kis hazánk szülötte volt...) 1517-ben kiszögezte 95 pontból álló tételeit a wittenbergi templom kapujára, s ezzel elindította a reformációt, a nagy egyházszakadást.

Ez volt az egyik célpontunk pünkösd szombaton, hiszen Wittenberg csak egy bő órás autóútra van Berlintől, s ebben már a szélmalom-látogatás is benne volt. A táj elég hasonló az Alföldhöz, de egy kicsit dimbes-dombosabb, illetve a nedvesebb éghajlat miatt jóval több fa van mindenfelé.

A város ugye elég peches volt, s az NDK-hoz került, így nem úszhatta meg a történelmi városközpont körül a panelesítést: szép betontömbök övezik a régi történelmi épületeket: gratulálunk építész-elvtársak.
A híres tér tényleg gyönyörű, s az a furcsa érzés övezi a látogatót, hogy itt nagy események történtek, ami kicsit elfogódottá tesz. Ez pedig a történelmi kastélytemplom:

S maga a templomkapu:

Az eredeti templomkapu elégett. Ez bronzból van, s bele van vésve a 95 pont

Jó vastag fából lehetett, az ember (vagy csak én?) nem is tudja nem elképzelni a jelenetet 1517. október 31-én. Álmosan füleltek a templom körüli házak lakói, amikor hajnalban ütemes kalapálás verte fel őket:

- "Mi az Isten...?
- "Psszt... Hans, ne a templom mellett... Az idén már így is bevágott a mennykő a háztetőbe."
- "Ja, jó, akkor mi a fene ez? Ilyenkor? Ki a nyavalya kopácsol?"
- "Szerintem a templom felől jön."
- "Martin atya döngeti a templomajtót. Megint kizárta magát, mint a múltkor?"
Harsány üvöltés hallatszik, majd latin "Deus coitus" káromkodás. Aztán csönd, mintha az illető fülelne, hogy meghallotta-e valaki.
- "Ráütött a kalapáccsal az ujjára. Hehe... De nem, most nem a kulcsot hagyta el. Valamit felszögez a kapura."
-"Mi az, megint sörsátor lesz?"
-"Nem látom innen jól, de ez hosszabbnak tűnik, mint egy plakát."
- "Lehet, hogy megint a belga sörfőző szerzetesek jönnek látogatóba? Annak a múltkor sem volt jó vége..."
- "Nem tudom, majd délelőtt megnézzük. Aludjunk még egy kicsit."

 A kiszögezett papíron tényleg nem sörsátor-plakátot találtak, hanem Luther téziseit latinul. Biztos-ami-biztos,  hamarosan lefordították latinról németre és széles körben elterjedtek. A pápa egy darabig nem vette túl komolyan, csak "részeges németként" emlegette Luthert, akit azonban nemsokára az eretnek-bíróság elé Rómába citált (nem ment, helyette Augsburgban volt egy kihallgatás, de megúszta), s 1520-ban már Luther egyenesen azt írta, hogy a pápa maga az antikrisztus! Nem csoda, ha a felbőszült szentatya hamarosan kiközösítette. Az igényt a megreformált vallásra már nem nyomhatta azonban el, Luther a Bibliát is lefordította németre, amit itt a mai napig használnak, s tanai is nagy népszerűségnek örvendtek.

Wittenberg belvárosának történelmi épületei között maradt fenn pár, amit már Luther is láthatott. Nagyon hangulatos, kis sétálóutcák, terek, teraszok mindenfelé.

A templomtoronyba fel is lehet menni, szédítő csigalépcsőn, viszont megéri: tényleg szép kilátás nyílik a városkára, illetve az Elba-folyóra is.

A személyes kedvencem viszont természetesen az alábbi szobor, Refi Barbie és Ken gyóntatópapja csuhával és Bibiliával. Már kapható a játékboltokban:)

Nagyon kellemes néhány órát lehet Wittenbergben eltölteni, még ha valakit nem is nagyon érdekel a vallástörténet. Hangulatos, s a szocializmus zömét már sikerült leradírozni a kisváros képéről.

Innen már csak egy (na jó, inkább két) állomás volt hátra: Wörlitz és Dessau kastélyai. A folytatás réme tehát fenyegető...Hamarosan!

Egy malomban őrölünk?

Én szeretem a malmokat. Nem tudom miért, talán mert azt a fajta hozzáértést, szakmai igényességet képviselték a molnárok régen a falvak társadalmában, ami manapság olyan ritka, s ami nélkül az olyan fontos mindennapi kenyér nem kerülhetett senki, sem a paraszt, sem a földesúr asztalára. Emellett pedig a malmokban sok-sok generáció technikai és sokszor meteorológiai tudásanyagát használták fel, hogy minél hatékonyabb legyen az őrlés.

A Kárpát-medencében ritkábbak a szélmalmok, kései elterjedésüket az okozta, hogy jellemzően a szélirány és sebesség nem állandó,  a viharos széllökéseknél pedig sokáig nem tudták kézben tartani a kerék fordulatszámát, túlpörgött, a malom pedig kiégett. De azért voltak Magyarországon is szélmalmok, pl. a kiskundorozsmai látogatható is. (Link itt.)

Bár persze a szélmalmokkal tradicionálisan Hollandiát azonosítjuk (meg a tulipánnal és a fapapuccsal), Németországban is rengeteg szélmalom épült. Csak itt Brandenburg tartományban 150 látogatható történelmi szélmalom maradt fenn, ami azért elég megdöbbentő szám. Mi ebből tegnap egyet láttunk, egy Beelitz nevű kisvárosban, Berlintől olyan 30km-re.

Pünkösdhétvége van, s ezzel - hasonlóan minden egyházi ünnephez - le is áll az élet Németországban. Az emberek többsége elutazik kirándulni, s tegnap végre az idő is szép volt. Mi Wittenbergbe igyekeztünk, illetve a szász kastélyok körül akartunk egy kisebb túrát tenni, de útközben meg kellett állnunk Beelitzben. Ez a város az itt termesztett spárgáról híres, s hamarosan majd részletesebben is olvashattok Bori blogján róla, hiszen június elején spárgafesztivál lesz. (Kezdők számára: ez nem a madzag fedőnéven Praktikerben is árult termék.)

Szóval a beelitzi szélmalom 1792-ben épült, s azóta folyamatosan használták. Később kapott egy belsőégésű motort is, ami kiszámíthatóbbá tette a munkát, de hát az igazi akkor is az, amikor a szél erejét használják. 2003-tól kezdődően felújították, s ma tényleg eredeti állapotában látogatható.

Szerencsénk volt, mert a molnárt is éppen ott találtuk, így ő vezetett körbe. Megmutatta a malomköveket, illetve elmagyarázta az őrlési eljárást. Sajnos éppen krónikus szélcsend volt, így a gyakorlatban nem láthattuk, de egy kis videófilmen demonstrálta a malom működését.

 A két malomkő nagyságú malomkő

Érdekes módon, egy láncos csörlő segítségével az egész malom körbefordítható a tengelye körül, így a molnár mindig szélirányba forgathatja az egész épületet, a kerekekkel együtt- az ügyes áttételezésnek köszönhetően teljesen egyedül, bár a malom mintegy 90 tonnát nyom!

 Ezzel a csörlővel lehet körbeforgatni a malmot

Itt nem vitorlák vannak a malom lapátjain, hanem falemezek alkotta zsalu, amely a szélerősségtől függően változtatható, így nem "pörög túl" a malom szerkezete.
A malomban jelenleg is őrölnek, nagyon finom lisztet helyi pékségek számára.

A jobb oldali a végtermék

Egészen különleges élmény volt a molnárral beszélhetni. Mikor kiderült, hogy Magyarországról jöttünk, elmondta, hogy nálunk egy egészen különleges malomtípust használtak: az ún. hajómalmot, ami a német területeken ritkább volt. Illetve arra is rájöttünk közösen, hogy mind a magyarban, mind a németben a kelepel igét használják a malom és a gólyák hangjára is (kelepel-klappern), hiszen a malom fa-tányérkereke nagyon hasonló hangot ad ki, mint a gólyák.

Szóval nagyon érdekes volt a malomlátogatás. Foly. köv., hiszen tovább is utaztunk még a nap folyamán. Élménybeszámoló onnan is. Addig is a kérdés: melyik XIX. századi magyar regényben kap, igaz csak epizódszerepet, a hajómalom és hol?

Nem kilátástalan a molnár élete...