Minden a csomagtartóból

Mindenféle Berlinből egy külhonba szakadt történész szemével - szigorúan NEM történelemről, tudományról, komoly dolgokról. Ha mégis, szólok előre, hogy csak saját felelősségre ne nyomja meg a Kedves Olvasó a jobb felső X-et.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Berlin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Berlin. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. május 8., vasárnap

Jugger: apokaliptikus sport, ahol kutyakoponya a labda

Nagyon hosszú idő után jelentkezek ismét, ezúttal egy általam eddig nem ismert sport bemutatásával. Tegnap kihasználva a gyönyörű időt, a napsütést, biciklit béreltünk, s az Alexanderplatzról elindulva elkerekeztünk a volt repülőtér helyén létrehozott Tempelhof Parkba, ahol a papírsárkányt reptetőkön, a biciklizőkön-gördeszkázókon kívül két pályán is négy csapat egy számomra ismeretlen sportot űzött-nagy lelkesedéssel. A zászlókról leolvasva tudtam meg, hogy ezt a sportot juggernek hívják, s bizony soha nem hallottam felőle. Kicsit szemlélődtem a helyszínen, majd utánanéztem: mi is ez?
 A sportág, nevezzük így, gyökerei egy 1989-ben megjelent ausztrál filmig, a Blood of Heroes-ig [Hősök vére] nyúlik vissza. Az ebben ábrázolt kegyetlen, poszt-apokaliptikus világban az egyetlen szórakozást A Játék jelenti: börtöntöltelékek (juggers) csapatai településről-településre járnak és kihívják a helyi csapatokat. A játékban két ötfős csapat vesz részt, s a céljuk az, hogy egy kutya koponyáját feltűzzék az ellenfél "gólcölöpére". A koponyát a csapat fegyvertelen tagja, a fürge (qwik) viheti csak, miközben csapattársai fegyverrel igyekeznek megvédeni. Repednek a koponyák, folyik a vér, ahogy illik.


A filmbeli játék tehát az alapja ennek a sportnak, amely egyre népszerűbb Németországban, Írországban, Angliában, Dániában, Ausztráliában, Spanyolországban és Costa Ricában: az első tornát 2007-ben rendezték Németországban, azóta pedig már saját ligája is van. Nemrégiben alakult meg az Egyesült Államokban is a Jugger Liga.

A szükséges felszerelés a következő: a koponya (itt Berlinben Jugg, Hamburgban például Schaedel), egy-egy pózna (németül mal), amelyre a koponyát kell kitűzni a pontszerzéshez, illetve a "fegyverek": egy 180cm-es bot, amelyet nem lehet dobásra használni, a fültisztító pálca (Q-tip, 2 méter hosszú, mindkét végével támadásra alkalmas bot), hosszúkard, rövidkard pajzzsal, és egy 3,2 méter hosszú lánc.

 A fültisztító pálca egy félelmetes punk-harcossal

A csapatokban van a már említett qwik, a 3 harcos, s egy láncos. A játék harmadokból áll; az időméréshez köveket dobálnak egy gonghoz- egy játékrész 100 kő hosszúságú. A koponyáért meg kell bírkózni, majd a qwik megpróbálja eljuttatni az ellenfél mal-jához, miközben a többiek küzdenek. Amikor valakit eltalálnak, letérdel, s 3-5 kő idejére nem vehet részt a küzdelemben, akit a lánccal találnak el 8 kő erejéig marad inaktív.
Akcióban a láncos és a szürke mezes qwik a koponyával
 
Fontos a biztonság: csak nyak alatt és térd fölött,  illetve felkarra lehet ütni; ha fejre ütnek például, akkor az ütő 5 köves büntetést kap. Ha sikerült a koponyát gólba juttatni, az visszakerül középre, s az eredményes csapat pontot kap. A szabályok alapjai megegyeznek, de vannak eltérések Írország, Németország (akár Berlin és Hamburg között is) és Ausztrália között.
Mi is hát a jugger? Egy kicsit olyan mint a rögbi, kicsit hasonlít a kviddicshez is (Miss Rowling is hasonló forrásokat használt, mint a Hősök vére forgatókönyvírója?). Aki pedig szeretné a csajoknál nem túl menő szerepjátékot férfias sportként elsütni, hát ez az ideális választás.


Ti hallottatok már a juggerről?


2011. március 19., szombat

Óóóó! Meghalt Knut :-(

Rossz hírem van: elpusztult Berlin legnevezetesebb állata: Knut, a jegesmedve. Alig négy éves volt, nem lehet egyelőre tudni, mi okozta a halálát. Nagyon szomorúak vagyunk...






2011. január 11., kedd

Reklámfilm Berlinből Klicskóékkal

Visszaértem szerencsésen Berlinbe. Hideg van, a többréteges fagyott havon csúszkál mindenki, mert hát itt még nem volt a tavasz. A fagyos felszínen csak dísznek jó a szétszórt kavics: ha elesel, jobban fáj. Jó, nem?
Az egyik német fitneszklub most a Klicsko-testvérekkel reklámozza magát. Nagyon klassz berlini képek vannak a filmben, meg vicces is, bár Klicskóék maguk is viccnek számítanak, ha nem öklöznek valakit éppen. Tessenek megnézni, most, mindannyian:

2010. december 12., vasárnap

Hitler és Berlin

Sok látogatónk megjegyezte már itt Berlinben, hogy a város építészetileg kicsit vegyes képet mutat. Ez valóban így van, különösen a második világháború után vált el nyugat és kelet fejlődése építészetileg. Korábban sem volt ez azonban másképp, s ez feltűnt sokaknak; a kritikusok közül a legismertebbet Adolf Hitlernek hívták.
Teljesen véletlenül bukkantam rá egy dokumentumfilmre, ami arról szólt, milyen tervei voltak Hitlernek a német fővárossal kapcsolatban.Sok mindent elárul a lelkéről, ha egy város térképén lehetne azt ábrázolni, azt hiszem tökéletes diagnózist kapnánk.
Hitler hatalomra jutása után szinte azonnal elkezdte a főváros átszabását. Egy észak-déli és egy nyugat-keleti tengely mentén akart létrehozni egy-egy széles sugárutat. A nyugat-keleti sugárút a mai Június 17-e út vonalán volt, amelynek középpontjába a megmagasított Győzelmi Oszlopot állították, tetején a Germániának keresztelt (a berliniek ma csak Arany Elzának nevezik) szoborral. Hitler a tervezést és kivitelezést Albert Speerre bízta. Több technikai bravúrra is szükség volt az építkezéshez: az autóforgalmat földalatti alagutakba terelték, ahol a korban egyedülálló módon közlekedési lámpákat használtak, sőt a császári dómot is 20 méterrel "eltolták" az új út "útjából".


Az 1936-os berlini olimpia színes propagandafilmje - aki már volt Berlinben annak kötelező!

Hitler tervei szerint Berlin nemcsak Németország, hanem a Világ fővárosa lett volna: ennek megfelelően átnevezték volna: WeltHauptstadt Germania. Az északi és déli tengely mentén még a háború előtt elkezdték a kivitelezést. A grandiózus tervek megvalósításához százötvenezer embert kellett kitelepíteni a lebontásra ítélt több tízezer lakásból. Röviden néhány példa a tervezett épületekből:

A Dicsőség Csarnoka:

Kép innen

A Ruhmeshalle vagy Volkshalle a tervek szerint 180 ezer ember befogadására lett volna alkalmas. A méretei igazán impozánsak voltak: mintegy 300méterX300 méter alapterületen a kupola magassága 320 méter lett volna. A méreteit illetően ez a modell a legárulkodóbb: a pirossal bekarikázott kis izé a Brandenburgi Kapu...

 Kép innen

Az épületben kapott volna helyet majd a Führer sírhelye, s a csarnok előtti hatalmas téren pedig a tervek szerint római mintára a meghódított népek képviselői évente egyszer átadták volna hálaajándékaikat. Az épület még ma is a legnagyobb egy légterű építmény lenne, bár az építészek egyetértenek benne, hogy aligha lehetett volna megépíteni a kor technikai feltételei között: például ennyi embertől (ne feledjük, egy Debrecennyi tömegről volt szó) légkondicionálás hiányában "ember-pára csapadék" esett volna. Ja, és a kivitelezés mintegy másfél milliárd birodalmi márkába került volna: a mai napig nem épült ennél drágább épület.
A Csarnok terének oldalát a Führer Palota határolta volna, amelyet a vele szemben álló Reichstagnál szintén jóval nagyobbra terveztek (ez sok minden elárul a parlamentarizmusról, nem?): 500 méter hosszú lett volna. Érdekes, hogy az egyetlen ablakot a homlokzatok akadálymentesítették: bízva abban, hogy a Führer még agg korában is szeretne felgördülni, s lelkesíteni a téren elférő mintegy negyedmillió embert.
A tér mögé tervezték az ún. új Walhallát, a Hősök Temetőjét. Ide tervezték temetni a háborúban elesett mintegy 2 millió német katonát, de azért úgy, hogy a tömegsír fölötti téren tömegrendezvényeket is lehessen tartani.

Diadalív

Az ún Győzelem Sugárútra Hitler egy óriási, a párizsinál 16-szor nagyobb diadalívet tervezett. Erre mindazoknak a nevét akarta vésetni, akik a Walhalla temetőben nyugszanak. Speer nagyon nem volt biztos abban, hogy statikailag megáll-e a lábán a terv és az építmény, ezért egy gigantikus betonhengert öntetett, s ezen vizsgálta a talaj teherbírását. (Nem túl jól ment: bő két év alatt csaknem 20 centimétert süllyedt meg.) A betonépítmény a mai napig is áll, s ipartörténeti műemlék:

  Kép innen

A sugárút déli szakaszát az ellenségtől zsákmányolt ágyúk szegélyezték volna, s ez vezetett volna a Déli Pályaudvarig, ami diszkrét 1 km-es hosszú fedett épület lett volna. (Párja, az Északi Pályaudvar, amelynek 22 sínjéből 2 szélesebb nyomtávú lett volna, hogy a szovjet hadizsákmány átrakodás nélkül érkezhessen...)
Számos gigantikus épületet tervezett Hitler megalomániája: új Városháza, a Haditengerészeti Főparancsnokság épülete, a Harcosok Csarnoka. Az épületek mellett a hatalmas méretű köztéri szobrok is emelték volna a világ új fővárosának monumentalitását: így például Arno Beker tizenhét méter magas emberalakjai, amelyek a Körtér óriási szökőkútjai által övezve hirdették volna a Harmadik Birodalom nagyságát.
A történelemnek persze megvan a sajátos humorérzéke. Tudjátok mi áll ma a két tengely metszéspontjában? Nos, a felszabadító szovjet katona szobra, egy-két ágyúval és tankkal, amelyek (véletlen?) éppen abba az irányba céloznak, amerre a diadalív állt volna. Nem sok épület készült el, s még kevesebb vészelte át a bombázásokat: az NDK az egyik megmaradt birodalmi épület elbontásából megmaradt kövek egy részét a kelet-berlini állatkert majomházának építéséhez használta fel.
Itt még egy 3D látványvideó a milyenlettvolnáról:





További részletesebb információk innen és itt pedig az RTL Klub dokumentumfilmje látható több részben.

2010. december 9., csütörtök

Hóóóóó! (Nem lovas poszt)

Sokszor dicsértem már a berlini tömegközlekedést, na moooost nem fogom. Általában tényleg jól működik, hatékony, gyors, pontos, s csak röhögünk a helyieken, akik mindig panaszkodnak miatta: meg kellene próbálni eljutni Debrecenből mondjuk Szegedre nekik gyorsan, s voila: nem is olyan rossz a DB, ugye kedveseim?
Napok óta havazik, ma még nem néztem ki, de tegnap egész nap esett, s az éjszaka java részében is. Részben ezért, részben a hideg miatt az S-Bahn az általában szokásos 800 szerelvénye helyett alig 200-at tudott forgalomba állítani! Ezért napok óta a szokásos 10 perc helyett 20 percenként járnak a vonatok. A ringen, ami ugye a legforgalmasabb tömegközlekedési gyűrű a belváros körül, s ahol általában 3-4 percenként járnak, most csak 10 percenként. Emellett már csak a koktélcseresznye a tejszínhab csúcsán, hogy fél napra TELJESEN megbénult két vonal is.

Sintén nem látjátok a vonatot?
Az S-Bahn naponta milliós nagyságrendű utasszámot mondhat magáénak, így elképzelhetitek, mit jelent ez. Tömeg, bizonytalanság, hogy jön, nem jön, odaérek, nem érek oda? Szerencsére nekünk ritkán kell nagyon-nagyon időre menni, de egy előadásról így is majdnem elkéstem. (Szerencsére az ilyen előadásoknál a pontosnak gondolt németek egyáltalán nem azok: ez például félórás késéssel kezdődött. Rám vártak vajon?)
Érthetően óriási a botrány, egyébként is divat mostanában itt az S-Bahnon köszörülni a nyelvüket. Az egyik újság "NDK-Vasút" szalagcímmel jelent meg, s a polgármester megfenyegette az S-Bahnt, hogy szerződést fognak bontani vele, ha nem kezeli a helyzetet. Sőt, már a német közlekedési-miniszter is beszólt a cégnek, tehát tényleg komoly a dolog. Viszont úgy tűnik, gyorsan nem javul a helyzet, s az S-Bahn telefonos ügyfélszolgálatán hozzáteszik a felvilágosításhoz, hogy "jó melegen öltözzön fel." Ja, hát volt aki 53 percet várt a 10 percenként járó vonatra a hidegben. Ejnye-ejnye, szervezés, hatékonyság?

Kép: Innen

 Na, közben kimentem. Talán már nem havazik, de iszonyat nagy hó van. Update: SENKI NEM MEGY SEHOVA! Összeomlott a repülőtéri forgalom, a vasút, jegesek az autópályák. Két friss reggeli fotó, a másodikon a hókupac alatt az autóm lehet, remélem...

Látom már, ismét kalandtúra lesz a hazaút jövő héten.

S a legszörnyűbb: nem tudott leszállni Shakira Frankfurtban, elmarad ma a koncertje! Óóóóó. Waka waka.

2010. december 3., péntek

Pöfögjünk tovább...

A válság leküzdve (sajnos, csak itt, de psszt, nem politizálni...), mármint az én blogírói válságom, s úgy döntöttem, nem adom meg senkinek azt az örömet, hogy nem írok tovább, azzal csak "ők", a tudjátokkik nyernének. (Ez olyan, mint amikor szeptember 11. után próbálták a jó amerikai fogyasztókat rávenni, hogy utazzanak repülővel, vagy vegyenek új autót, mert különben "a terroristák nyernek"...) Tehát azt az utat választom, hogy meghagyom a blogomat annak, aminek eredetileg is szántam: berlini két évünk rendhagyó elektronikus naplójának. Ráérek majd akkor bosszankodni azon, ami otthon van, ha otthon leszünk, addig tegyétek meg helyettem is. Tehát a Trabantkombi visszatért!


Na, mi is történik itt mostanában? Hát, Schneechaos van kérem szépen. Iszonyatos a hideg, nappal is -10, éjjel pedig -18-20 körül, ráadásul nagyon sok hó is esett. Nem nagyon szeretünk kimenni, s akkor is sál-sapka-kesztyű, meg busztól-metróig-onnan kávéház-egyetemig lopakodás folyik. A buszok elég megbízhatatlanul jártak tegnap, ennek én is áldozatul estem, s vagy húsz percet kellett várnom a mínusz tizenvalahányban. Nem esett jól.

 Kutyahideg van. Kedvenc öreg kutyánkba a környékről belefagyott a vakkantás

Hatalmas a botrány van itt (is) a Wikileaks ügy miatt, amiben a németek elég rendesen érintettek. Az amerikaiak nem kímélték Merkelt (Teflonnak nevezik a táviratokban), illetve a külügyminisztert is eléggé leosztották. A bizalom a mélyponton van, bár nem tudom, kinek volt még bármi illúziója a diplomatákkal szemben. Mindenesetre az amerikai diplomácia legnagyobb blamázsa, ami itt történt, s persze nagyon szeretnék nemzetbiztonságilag "elhallgattatni" az oldalt, s főként a tulajdonosát, de remélem nem fog sikerülni. Már előkerült egy-két magyar vonatkozású távirat is, kíváncsi vagyok nálunk lesz-e valami különösen érdekes.
Nagyon érdekes volt az elmúlt két nap. Többen tudjátok, hogy tavaly augusztus-szeptemberben Amerikában voltunk egy másik ösztöndíjjal, s most az az Alapítvány, aki akkor támogatott, itt Berlinben tartott konferenciát azon az egyetemen, ahol vagyok! Találkoztunk megint az igazgatóval, meg egy pár ismerős arccal: nagyon jó volt őket újból látni, s láthatóan ők is örültek nekünk. Ez is bizonyíték volt nekem, hogy az amerikaiak sokkal közvetlenebbek, mint jelenlegi "kenyéradóim", de ilyen ez a nemzeti karakter. Egyébként határozott fejlődést látok a németek részéről is, mintha egy kicsit kezdenének el/befogadóbbak lenni: haverok nyilván nem leszünk soha, de az nem is baj.
Amúgy szorgos hétköznapok: sok munkával. Szerencsére szakmailag nagyon jó időszakot élek meg, talán nemsokára majd erről is írok egy posztot. Olyan két hét múlva pedig egy keszthelyi konferenciát követően otthon leszünk. Ha Holle anyó is úgy akarja, persze. Tschüss!

2010. november 30., kedd

BRÉKING! Szibéria!!!Áááá!

Megnéztük az időjárásjelentést, s holnap nappalra -10 fokot ír, éjszakára -20-at. Noháterrőlnemvoltszó. 1. Még alig van december 2. Én nem Szibériába kaptam ösztöndíjat 3. Megegyébkéntis.
Megnéztem az otthoni előrejelzést is. Nappal még csak nem is fagy... Ez nem igazságos. Tessék együttérezni velünk!

Amúgy már ma is hideg volt. Ezt a képet az utcában csináltam, rajta a szomszédok:

Az álló sor: Herr Leibnitz és felesége, illetve Mischa nevű fiuk. Ülnek: Herr Mrzezinski, a lengyel ács (ő mondjuk most csúszott le a tetőről), s Herr Schmidt, aki viccből egy-egy hógolyót tapasztott a szemüvegére belülről. Hiába, ezek a németek nagy mókamesterek...
Bocs a fekete-fehér kép miatt, de ilyen hidegben már a színek belefagytak a kamerába.

2010. november 21., vasárnap

S-Bahn egypercesek


1.

Három fiú vár az S-Bahnra. Sötét szürkeség mindenütt, esik az eső, hideg szél fúj. Kis körben állnak. Nagyon hasonlítanak egymásra, akár testvérek is lehetnének, csak mindannyian olyan 14-15 évesek. Mindhárom baseball sapkát visel, olyan bő nadrágot, ami még megtermett, már pocakos férfi-korukban is nagy lesz rájuk, szigorúan felhajtva a nadrágszár, fehér-piros-kék sportcipő, amelynek nyelve fel van állítva. Mindhárom hatalmas fülhallgatót visel. Kis körben állnak, s így még feltűnőbb, hogy mindannyian mozognak a zenére, ami fülhallgatóból egyenesen az agyukba sugárzik. Szinte egyszerre mozognak: térd rogyaszt, pici lépés balra, pici jobbra. Egyszerre. Vajon ugyanazt a zenét hallgatják? Egyetlen szót sem szólnak egymáshoz, akár a peron három egymástól legtávolabbi pontján is állhatnának. De nem. Ők együtt várják az S-Bahnt. A barátaikkal.

2.

Az S-Bahn állomásokon mindenütt vannak kis üzletek: újságárus, pékség, virágbolt. A mi állomásunkon ez mindhárom van, a pékség viszont nagyon furcsa. Az van ugyanis kiírva, hogy pékség-kiskocsma. Ilyen azért nem gyakori szakpár, nem? Tehát reggel péksüteményeket árulnak (bár kicsit kilóg a lóláb, mert nem olyan szépek, frissek, mint az egyszakos pékségekben), délutánra pedig már mindig van egy-két vendég, aki a snapsz-söröcske kombóval üldögél az asztaloknál, estére pedig már az észosztós kis alkesz társaságok is ott ülnek. De az üvegpult mögött még ekkor is árválkodik egy-két löttyedt fánk és szomorú mignon. De mennyivel jobb is azt mondani otthon, hogy "Anyukám, lemegyek már a ...pékségbe, iszok egy...őőőő... kiflit."

3.

A tömegközlekedés néha unalmas. Az S-Bahnon már betéve tudjuk a állomásokat, ráadásul a táj sem nagyon szép, hiszen a külső S-Bahn vonalak sokszor a város és az ipari negyedek közötti senkiföldjén vannak. Mit lehet ilyenkor csinálni? Mindenki olvas, könyvet-újságot, zenét hallgat. Mi moziban voltunk (az új Harry Potter filmet néztük meg, erről nem írok semmit, mert még otthon nem láthattátok), s éppen nem volt sem könyvünk, sem zeneszerszámunk. Kitaláltuk, hogy felépítünk egy fantázia-személyazonosságot a szemben ülő egyik utasnak. Tehát: Peter, 45 éves adótanácsadó. Már szinte teljesen ősz a haja, ebben az apjára ütött. Hosszú ballonkabátot visel, aranykeretes szemüveget. Aznap három ügyfele volt, s az egyiknek a paksamétáját még hazafelé is olvasgatta. Berlin inkább felsőbb középosztályúak által kedvelt kertvárosi részén él, a felesége Judit már várta a vacsorával, amit esetleg a bejárónő/szakácsnő készített. A hosszú asztal két végén ülve vacsoráznak, köztük középen szép csokor virág az asztaldísz. Sietniük kell, mert este még színházjegyük van. Amíg Peter kiáll az új E-osztályos Mercivel, Judit megigazítja sminkjét, s már indulnak is. Azt még nem kitaláljuk, van-e gyerekük? Szerintem Peter is izgatottan várja, mikor találkozunk legközelebb.

4.

Az S-Bahnon szinte mindig kéreget valaki. Nagyon udvarias hajléktalanok árulják a német Flasztert, s néhány centet is szívesen vesznek, sőt valaki a múltkor a kóláját adta oda. Mások zenélve próbálnak néhány (néha jópár) centet összeszedni. A produkciók minősége nagyon változó: például egy fiatal orosz férfi gitárkísérettel énekel, s szinte biztos, hogy operaénekesnek tanul, mert nagyon jó hangja van, amit csak kiemelnek a mélabús orosz dallamok. Ő szinte mindig jól keres. A másik végletet képező általában délkelet-európaiak mostanában szinte egytől-egyig trombitával támadnak, s zenei tehetségük abból áll, hogy néhány hangon "eltötögik" a dallamok lebutított változatát. Zeneileg képzetlenek is hallják, hogy ez bizony gyenge! Az ember szívesen ad néhány centet azért, hogy szórakoztatják útközben, de azért kevesen, hogy muszáj azt figyelni, hol rontja el. Kicsit olyan, mint a Megasztár: néha jólesik a fülünket befogni. Még ha Lena Satellite című számát tutogja is éppen.

2010. november 8., hétfő

Metróút üzemzavarral

Ronda idő van: szürke, esős, hideg. Nem sok kedve van az embernek kimozdulni, de néha muszáj. Borival volt találkozóm egykor, amikor végez az iskolában, így szépen nekivágtam az egyórás S-Bahn és U-Bahn útnak a charlottenburgi tanácsházához, mert hát iskolába járni is csak stílusosan kell, s hol máshol lennének az órái?
Ez a metróút azonban nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Először is, még az állomáson, láttam három nagyon furcsa alakot: laptoptáska, szemüveg, szakáll, nem jól öltözöttek, s ahogy közelebb értem, hallom ám, hogy bájtokról, meg szerverekről szól a társalgás -- magyarul! Egy pillanatig volt bennem kísértés, hogy felfedem magam, de aztán inkább csak megfigyelő módba kapcsoltam magam, mint KITT, és érdemes is volt. Pontosan egy cicababa-kosztümöt viselő lány mellett álltam meg, aki éppen -- szintén magyarul -- telefonon panaszkodott valakinek: "B**** ki, én már nem bírom ezeket a lúzereket. Még délután is lesz oktatás, alig várom már, hogy visszaérjek a szállodába." Kicsit megsajnáltam mindkét felet: a Big Bang Theory mégsem működik a magyaroknál...Nem tudom, ki szenvedett jobban?
Aztán elindultunk a metróval, jó könyvem volt, olvastam, de a következő állomáson jött az égi hang, hogy Störung, meg az egész vonalon, s semminemmegysehova. Aztán még bemondtak 3-4 másik metróvonalat is, hogy ott is műszaki hiba van, s nem tudják meddig tart. Na, háttessék, német precizitás.
Leszálltam és a nagy térképen elkezdtem lokalizálni, hol is vagyok, s metró nélkül merre menjek. Mások is így tettek. Egy fekete hölgy állt a térkép előtt, mire melléfurakodott egy német nő, s megkérdezte ingerülten, hogy nem zavarja-e, ha ő is megnézi a térképet. Az előbbi nő erre ezt mondta: "Sure, but don't touch me, it's impolite." Kicsit emeltebb hangon. A legmegdöbbentőbb ekkor jött: a jól öltözött német nőből egyetlen nagy fröccsenéssel kijött: "I'll tell you, what's impolite, you BLACK BITCH..." Így. Nem köntörfalazva, nem szépítve. A fekete nő talán nem is hallotta, mert nagy hangon dohogott magában elmenőben, de nekem ezzel határozottan megvolt a legkellemetlenebb jelenetem Berlinben. Tényleg igaz, amit sok külföldi mesél a németek idegengyűlöletéről? (Bori egyik szintén fekete csoporttársa mesélte, hogy volt, aki az utcán elé köpött.) Mindenesetre akkor tényleg megbukott Németország, mint multikulturális ország...
S még nem volt vége az útnak. A következő szellemmetróval sikerült egy megállót mennem mielőtt leállt volna áram híján, s ott várakoztunk szépen a kocsiban, viszonylag türelmesen. Így volt időm megszemlélni a leghangosabb utast: képzeljétek magatok elé Zsákos Bilbót a Gyűrűk Urából: a szeme úgy csillog, mint a legdurvább gyűrűelvonáskor. A haja rikító vörös, s mint kicsit alaposabb tanulmányozással megfejtettem, paróka. Olyan 60+ éves, pontosabban nem lehet megsaccolni. Kabát nélkül, csillogó fekete ingben utazott, amelynek a vállán olyan valami volt, mintha nagymama összemosta volta a TV tetején lévő csipketerítőt egy nagyon fekete ruhadarabbal. Hangosan éppen azt mesélte a szemben ülőknek, hogy ő a svéd királynő dédunokája (Svédországban jó ideje csak királyok uralkodnak, mindegy), s hogy ő annyira fontos személy, hogy többször megpróbálták eltenni láb alól, például az NDK-ban is. A legjobb példa erre viszont az, szerinte, hogy éppen a Szovjetúnióba látogatott 1986-ban, s hogyan akarták elmerényelni?: igen, felrobbantották Csernobilt. Akinek eddig még nem tűnt fel addig, annak ezen a ponton esett le a hallgatóságból, hogy kissé őrült, s ezt csak megerősítette a fejhangon kacagás, amit 2 percenként hallatott. A köz szórakoztatásán kívül sokat rombolt is, mert egyetlen tájékoztatást sem lehetett tőle érteni: miért nem megyünk? mikor fogunk? mi lesz velünk? Ez őt nem érdekelte: ő biztosan a metróalagútban is elélne: a patkányok szerintem lerágnák a saját fülüket, csak, hogy végre csend legyen...
Végképp elbizonytalanodva feljöttem a felszínre, s gyorsan találtam egy olyan buszt, ami már ismerősebb környékre vitt, s pontosan a mi S-Bahn vonalunkon tudtam átszállni, így elég gyorsan hazaértem. Bori meg már metróval tudott jönni, így nem sokáig tarthatott az üzemzavar. Az üzemzavar ma a fejekben is volt.
Szerettek metrózni? Én igen... 

2010. október 28., csütörtök

Egy kis ezmegaz...

1.

Fények éjszakája -- Berlin, kora este, a Ringen zsúfolt S-Bahn. Felszállás után vettük észre, hogy az egyik ülésről egy borzasztóan részeg férfi tápászkodik fel, miközben kedélyesen társalog magával, énekelget egy-két jó kis slágert. Aztán visszahanyatlik. Érdekes módon, senki nem akart a szemben lévő ülésekre leülni... Pedig senki sem tudta, hogy most indul-e buliba és picit túlmelegített, vagy éppen hazafelé tart? A nyakában mindenesetre bicikli-lakat volt... Az egyik megállónál aztán pontosan akkorra jutott el megfáradt agyába a megálló neve, amikor záródtak az ajtók, de ő egy lendületes tántorodással éppen átpréselte magát az ajtón, ami kisebb tusa árán kinyílt, így le tudott szállni. Mindenki örömére. Neki is jó volt a fények éjszakája. (Miii...lyen fényekk? Hol?)


2. 

A chilei elnök Németországban járt, s köszönetet mondott, amiért a németek is segítettek a mélyben rekedt bányászok kimentésében. Ezért beírt a Bundespraesident vendégkönyvébe, s ezzel fejezte be gondolatait: "Deutschland über alles." Levegő bennmaradt, szem fennakadt, szerintem a protokollfőnökök megfogadták, hogy chillit sem esznek többet, csak ezt ússzák meg. A vendég utólag elnézést kért: tanult valamennyit németül az iskolában, s ennyit tudott hasznosítani... Köztudomású, hogy Dél-Amerikában több náci háborús bűnös is bujkált a második világháború után: ő vajon kinek az osztályába járt?

3.

A legújabb német slágerlista vezető dal Alex C feat. Y-ass "Du hast den schönsten Arsch der Welt" című száma, amiből csak a refrént idézném:

Du hast den schönsten Arsch der Welt
Arsch der Welt
Arsch der Welt
Arsch der Welt
Arsch der Welt
Dei dan da da dei dan da
Dei dan da da dei dan da
Dei dan da da dei dan da
Dei dan da da dei dan da 

Vagyis: Neked van a legjobb segged a világon, segged a világon, segged a világon. Dáj, dan, da, da, da.
Gratulálunk. (A "dalt" meg lehet hallgatni itt.)

4. 

Itt is van X-faktor, s abban hasonlít az otthonihoz, hogy aki tehetséges, az kiesik. Így volt ez Anthony Thettel is, aki szerintünk nagyon jó és klassz hangja van. Nos, ez itt nem elég. A zsűri, amelyben Sarah "Fromszeravidlav" Connor képviseli a színvonalat, legalább olyan magasan mint Mester(kélt) Tamás, persze kiszavazta. Itt van Anthony egyik száma: Under the Bridge, amelyben az apukája csellózik, szerintem nagyszerű. Na, többet nem is látjuk már, helyette továbbment, például ő.

2010. szeptember 19., vasárnap

Meszetólia

Van egy kis ország valahol Európa peremén, az egyszerűség kedvéért nevezzük csak  Meszetóliának, amit a megbecsülés, a szeretet és a tolerancia szavakból alkotunk. Ez a kis ország régen szebb napokat látott, bár igazán szép napokat már igencsak régen. Valahogy mindig rossz társaságba keveredett a nagy országok suli-bulijain leitatták (könnyen megrészegedik), s egy darabig hőzöngve belekötött mindenkibe, majd amikor a nagyobb-magasabb fiúk megverték, vérrel keveredett könnycseppekkel sírta tele a kerületet, s sérelmeit még a sok évtizeddel későbbi osztálytalálkozókon is felemlegeti.
Meszetóliában, egy újabb nagy verést követően, jött egy szomszédos nagy ország, s meggyőzött sokakat arról, hogy jobb lesz az úgy, ha nem zavarják meg az embereket a sokféle ideológiával, választási lehetőséggel, helyette megmutatták, hogy van egy ideológia, ami mindenkit kielégíthet, akit meg nem, azokat majd hatékony, bejáratott módszerekkel meggyőzik. Így is történt, s Meszetólia néhány évtizedre ebbe a rendszerbe süllyedt, amit ma már mindenki másképp értékel: az idős meszetóliaiak, akik szegény paraszt vagy munkáscsalád gyermekei voltak, de tanulhattak, volt jó munkahelyük, normális lakásban éltek, nosztalgikusan gondolnak vissza erre az időszakra, míg a fiatalok elborzadnak azon, hogy nem lehetett szabadon elmondani a véleményüket, s szögesdrótokkal körülkerített volt az egész ország, szigorúan azért, hogy a másképp gondolkodó kaputalicska kutyák be ne szökjenek a békés Meszetóliába, s nehogy összezavarják az emberek fejét. Meszetólia békéjét egyébként több százezer egyenruhás vigyázta, s kifelé ugyanúgy nem volt út, ahogyan befelé sem. Az egyetlen különbség az volt, hogy befelé a kutya sem akart jönni, kifelé annál többen.
Sokan rájöttek ugyanis, hogy a meszetóliai nagy egyenlőségben sokan azért sokkal egyenlőbbek, s nem akartak ebbe beletörődni. Különféle furfangos tervek sokaságát eszelték ki, s sokan közülük ki is szöktek a Meszetóliától nyugatra fekvő országok egyikébe, így Németországba is. (Illetve ekkor ilyen nem volt, csak NSZK és NDK, mivel, ahogyan egy szovjet politikus mondta, ők annyira szerették Németországot, hogy szívesen láttak kettőt is belőle...) Persze, akinek volt egy kis esze, az nem a keleti oldalt választotta, hiszen az teljesen olyan volt, mint Meszetólia, hanem  NYUGAT-ra távozott, hogy dojcsmarkban keresse meg a kenyerét, s oda menjen-azt csináljon-azt mondjon, ahová és amit csak akar. Így jutottak el sokan Berlin nyugati részére is.
Na, tegnap egy olyan klub rendezvényén jártunk, ami Berlinben élő meszetóliaiakat tömörít. Mintegy 20 középkorú-idősebb ember jött össze egy kis tó partján, hogy kicsit beszélgessenek meszetóliaiul, eszegessenek, iszogassanak, játszanak. Kíváncsiak voltunk, milyen is ez a csoport, s meg is tudtuk. Többségük már régen, több évtizede ott él, néhányan kezdtek csak az NDK-ban, a többség tősgyökeres nyugat-német, nyugat-berlini. Viszont, azt is megtudtuk, hogy van ám egy másik meszetóliai egyesület is, amely szintén hasonló létszámmal működik, de a két csoport nem jár össze, mert nem szeretik egymást. Azok a régi keletiek, többségük diplomás, de nem olyan tehetős, mint (volt) nyugati társaik, ezért nem nagyon tudtak megállapodni abban, hogy ki viselje a vezető tisztségeket az esetleg egyesülő klubban. Így nem lett az egészből semmi. Ráadásul van Berlinben (meg még néhány nagyobb európai városban) egy Kollégium Meszetólium nevű intézet, amely a meszetóliai kultúrát képviseli külföldön: kiállításokat, koncerteket szervez. Nos, ennek az igazgatója nem szereti a berlini meszetóliaikat, egyik legutóbbi nemzeti ünnepükön csak (ahogy ők mondják, csak tört) németül volt hajlandó beszédet tartani, mire ezek a jó emberek, akik még több évtized után is legalább részben meszetóliainak vallják magukat, kifütyülték, hiszen szerintük ez az ünnep nekik szól, s az igazgató pedig azt mondta, ha meszetóliai ünnepet akarnak, akkor üljenek fel Gizidzsetre, s menjenek Meszetóliába ünnepelni. A vérig sértett meszetóliaiak így már nem járnak a Kollégiumba, utálják az igazgatót, a két egyesület egymást, s mindenki külön-külön, saját vérmérsékletének, beállítottságának megfelelően vallja magát meszetóliainak. Tehát maximum 50 fő két egyesületben és egy intézményben tömörül, illetve húz szét.
Ezt láttuk tegnap, s miközben koccintgattam a finom házi pálinkával, s ettem a szezámmagos pogácsát (meg Bori finom sütijét, nemsokára a blogjában), arra gondoltam, milyen szomorú, hogy a meszetóliaiak ilyenek. Ugyanakkor hálát adtam az égnek, hogy mi magyarok teljesen másmilyenek vagyunk. 

2010. augusztus 15., vasárnap

Unterwegs - 0.nap

Az egyik kedvenc könyvem Jack Kerouac On the Road (Úton) című regénye, amely Amerika országútjaira helyezi az önmegismerés fájdalmasan izgalmas felfedezési folyamatát. Ez valami olyan, amit én is nagyon szeretnék majd megtenni (az önmegismerést is, de a keleti part-nyugati part roadtripping is mindenképpen ott van a bakancslistámon), ám sajnos eddig még csak néhány államot sikerült beautózni. Most meg ugye Németországban vagyunk, ahol eddig még nem jutottunk nagyon messzire: Berlin elég sok mindent kínál ahhoz, hogy az itt lakónak csak hosszabb idő után jut eszébe, hogy Németországban milyen sok szép hely van még.
Holnap útnak indulunk egy 12 napos kirándulásra, amit az Alapítványunk szervez, s amelyen még rajtunk kívül 30-an vesznek majd részt a világ minden tájáról: többségük hasonló cipőben jár, mint én: tudományos kutatók-posztdoktorok.




Van mobilinternetünk, reményeim szerint működni is fog, így talán sikerül egy igazi kis útinaplót prezentálni nektek, bemutatva, hol járunk-mit látunk. Ha nagyon zsúfolt lesz a program, akkor majd tömbösítek. Holnap tehát reggel Achtung elhagyjuk Nyugat-Berlint, s az első állomásunk Hamburg! Unterwegs- úton.


2010. augusztus 11., szerda

Garantált kalandok egy vízmelegítővel

Nincs jó szériánk most a műszaki cikkekkel. Bori laptopja az örök vadászmezőkre bootolta magát, ami nem különösebben szép tőle, pláne, hogy komolyabb figyelmeztetés nélkül tette. Így egy laptop mínusz, az én régi laptopomat kellett reaktiválni. Nem szép, de működik.
A másik viszont még kellemetlenebb volt. A fürdőszobánkban nem bojler, hanem vízmelegítő, ún. durchlaufhitzer van (mondjuk együtt: durchlaufhitzer, durchlaufhitzer), ami nem tárolja a vizet, csak átfolyik rajta és gyorsan felmelegíti. Ez sokkal olcsóbb -- állítólag -- a bojlernél, bár nem különösebben modern. Na szóval, egyszer már előfordult, hogy csak hideg vizet lehetett fakasztani a csapokból, de szerencsére akkor a lakás tulajdonosa át tudott jönni, megmutatta, melyik biztosítékot kell kiszedni, hogy ne üssön agyon az áram. Sajnos itt nincs olyan találékony figyelmeztető felirat, mint ez (elnézést a felirat kissé bulgár is):

Kép innen

A biztosíték eltávolítása után már elvileg csak le kell szerelni a burkolatát, s benyomni a gombot rajta, amit senki sem tud miért ugrott ki, s ismét lőn forró víz. Na, ez akkor működött. Most, hosszas hezitálás után, a  hetedik osztályos fizikaórákat felelevenítve kicsavartam a biztosítékokat, papucsot vettem fel, gyorshívóra állítottam a mentőket, Borira hagytam minden vagyontárgyamat, s benyomtam a gombot. Nos, semmi. Nem működik, egy nyikk sem volt, nemhogy meleg víz. Na, szépen vagyunk.
A lakás tulajdonosai éppen nyaralni vannak, tehát magunkra vagyunk hagyatva. Először a házmesternél próbálkoztunk, aki az egész lakóközösség ügyes-bajos dolgait intézi, ő nyírja a füvet-sövényt, s bőszen száguldozik a kistraktorával:


Nos, szép nagy Schönen Guten Morgen-nel fogadott, meghallgatta a problémánkat (titokban bíztam benne, hogy feljön és megjavítja), de közölte, hogy ehhez szakember kell. Közösen kitaláltuk, kit kell felhívni, megígérte, hogy szól a cégnek, de azért én is felhívtam őket, de már tudtak rólunk, mert tényleg szólt: Németország: Bizalmatlanság 1:0.
Dél körülre ígérte magát a szerelő (nem középfokú szintű volt a telefonbeszélgetés, amelyben ezt elmondta:) A jelzett időben megjelent, figyelem: kis nejlon zacskót a cipőjére húzva jött be, majd mindenféle általam végrehajtott óvatoskodás nélkül benyomta a piros gombot a renitens fürdőszobai műszaki berendezésen ééés... elindult megkeresni a lakás főbiztosítékát, amit annak rendje-módja szerint kivágott a jelek szerint nagyon beteg vízmelegítő. Nem is nagyon piszkált hozzá tovább, hanem megnézte, hogy mikor vásárolták, ki szerelte be, majd közölte, hogy megvizsgálják, garanciális probléma-e, s majd jelentkeznek. Szép napot kívánt, s elment.
Nos, ekkor kicsit elkeseredtem. Hazajön Bori, meleg víz nuku, büdösen töltjük a következő napokat, csak gyűlnek a legyek a lakásunk körül. Mindez pontosan 10(!) percig tartott, mert csörgött a telefon. A vízmelegítő gyártójától hívott egy másik szerelő, hogy otthon leszek-e olyan 10 perc múlva, mert jönne. Mondtam, hogy 'klar', s meg is érkezett egy szép bontatlan doboz vízmelegítővel. 20 perc alatt leszerelte a régit, felszerelte-beállította az újat, majd elbúcsúzott és elment azzal, hogy természetesen garanciális volt a hiba és semmit sem kell fizetni. Én meg ott maradtam az állammal a padlón: mi van???? Garanciális csere 10 perc alatt???? Nem kell fogyasztóvédelmezni, alkudozni, megalázkodni, veszekedni? Ráadásul házhoz hoznak mindent??? Ennek azért otthon is örülnénk, nem igaz?
Szóval van meleg víz! Jippíííí!

2010. augusztus 4., szerda

FU Berlin

A blogom, kérem szépen, internetes fennállásának 50-ik bejegyzését ünnepli, erről mindenképpen érdemes zászlólengetéssel, pezsgődurrogtatással, hangos csujjogatással megemlékezni. Köszönöm a maroknyi kemény magnak, akik rendszeresen olvassák agyszüleményeimet, s még néha arra is vetemednek, hogy kommenteljenek. Az jutott eszembe, hogy mivel évfordulót ülünk és jubil állunk, ideje lenne már arról is írnom, hogy mi a nyavalyáért jöttünk mi ide Berlinbe és mit csinálok, különben lassan olyan leszek, mint Chandler a Friends-ben, akiről senki sem tudja, mit dolgozik. (Figyelem, a következő bejegyzés nyomokban kultúrát, tudománydarabkákat tartalmazhat, aki tudja hogy erre allergiás, csak saját felelősségére olvasson tovább.)

Szóval történészként a német Alexander von Humboldt Alapítvány posztdoktori ösztöndíját kaptam meg. A neves német természettudósról-utazóról elnevezett alapítványt 1860-ban alapították meg, azzal a céllal, hogy német tudósok külföldi tudományos kutatásait-utazásait támogassák, majd később ezt kibővítették külföldi kutatók Németországba "csábitásával" is. Na, ennek "estem én is áldozatul", s a szabadon bocsátásom ára egy kutatási projekt, amelyikben az Amerikába irányuló magyar és német történeti kivándorlást hasonlítom össze. Szinte biztos vagyok benne, hogy a mai világban, ahol a tudásalapú társadalom tudásalapját kicsit máshogy mérik, rögtön felmerülhet a kérdés: ennek mi értelme van és miért adnak erre pénzt a németek? A válasz erre lehetne nagyon hosszú, de akkor lehet, hogy én sem olvasnám végig, röviden meg elég annyi, hogy egy ilyen projekt sokat lendíthet azon, ahogyan két nemzet viszonyul egymáshoz, megkeresi azokat a történelmi kapcsolódási pontokat, amelyek összekötik őket, s olyan tudományos-kutatói együttműködési hálót épít ki, amellyel sokkal hatékonyabbá válik a kutatás, arról nem is beszélve, milyen kapcsolati tőkével gazdagodnak a résztvevők egyéni szinten. Egy nagyon fontos eleme még a programnak: a német kultúrába, nyelvbe, társadalomba való bevezetés, Németország egyfajta tudatos marketingje, ami egy pozitív ország kialakításához nagyban hozzájárulhat.

A kutatói pályázathoz egy fogadóintézetet is választani kellett, ami nekem a Freie Universitaet lett. Ezt az egyetemet 1948-ban alapították a szólásszabadsághoz és az oktatás szabadságához (innen a neve) ragaszkodó diákok és professzorok a szovjet megszállási zónába került Humboldt Egyetemmel szemben. Nem régi és nagyon patinás egyetem tehát, de azért elég nagy nevek is megfordultak mind a hallgatók, mind pedig az oktatók között, így pl. Rudi Dutschke, a 60-as évek diákmozgalmainak vezéralakja, Gerhardt Ertl Nobel-díjas fizikus-vegyész, Jürgen Kocka történész, vagy Herbert Marcuse szociológus.
Az egyetem a QS World University Rankings szerint Európában a 4. legjobb egyetem a bölcsészettudományok terén, világszinten pedig a 27., ami igazán tekintélyes. (A magyar egyetemek közül egyedül az ELTE fért be a legjobb 300-ba a 198-ik helyen.) 
Én az FU John F. Kennedy-ről elnevezett intézetében dolgozok, annak is a történelem tanszékén.  Ez az intézet nagyjából hasonló ahhoz, ami otthon van, de sokkal nagyobb, több tanszék van, a könyvtára pedig tényleg lenyűgöző: Európában itt van a legnagyobb amerikanisztika gyűjtemény. 
Miért pont Kennedy? Nos, Berlin és Kennedy kapcsolata nagyon különleges. 1963-ban, mindössze 22 hónappal a berlini fal felállítását követően, Kennedy Nyugat-Berlinbe látogatott, amelynek lakóit folyamatos bizonytalanságban tartott az, hogy minden oldalról falak és a kommunista NDK veszi körül. őket. Kennedy beszédében az USA támogatásáról biztosította Nyugat-Berlint, s úgy fogalmazott, hogy minden szabad ember berlininek érzi magát, ők a szabadság letéteményesei, s beszédét németül fejezte be: "Ich bin ein Berliner."  (Én is berlini vagyok.) Talán egyik legfontosabb beszéde volt ez, s bár a németek (most utólag) sokat nevetnek azon, hogy helyesen névelő nélkül kellett volna mondania, hiszen így azt jelenti, hogy egy barackosfánk (berliner) vagyok. Nem csoda hát, hogy az FU amerikanisztika intézetét róla nevezték el, van egy hatalmas amerikai-német iskola tőlünk 5 percre, ami szintén az ő nevét viseli, s nem olyan régen nyitott meg a Kennedy Múzeum is a Brandenburgi Kapu mellett.
Néhány kép az egyetemről:
Hát, nem túl szép... De a belső a lényeg...

A Henry Ford Épület-- a H.F. Alapítványtól kaptak sok pénzt az egyetem alapításakor

Az egyetem egyik legújabb és legkülönlegesebb épülete a filológiai könyvtáré, amit a világhíres építész Sir Norman Foster tervezett. Hát, így néz ki:

Felülről

Kívülről este

Belülről
A hatalmas tojás nagyon érdekesen fest a sok beton kocka épület mellett, s a belseje is teljesen futurisztikus. Nem gyakran kölcsönzök könyvet innen, így azt még nem döntöttem el, hogy olvasóként mennyire jó itt dolgozni: tehát a dizájn oltárán beáldozták-e a praktikumot. Majd beszámolok.
Az FU-mezájáról Bori már írt a blogján, itt el is lehet olvasni. (Érdemes kicsit összevetni a Nagyerdei Étteremmel, értitek?: étterem, hahahaha...)

Ez pedig a Kennedy Intézet:
 Szintén nem egy esztétikai orgia. Az irodám ablaka a fa melletti a tetőtérben
Az egyetemhez tartozó néprajzi múzeum
 JFK
 Amerikanisztika-Kanadisztika


Na, hát ide járok be (majdnem) minden nap. Itt születnek a (remélhetőleg) nagy gondolatok-ötletek. Most már megyek is dolgozni:)

2010. július 27., kedd

Ez meg így hogy?

Először is új a blog-imidzs. Nem a legjobb, sajnos megvannak a személyre szabásnak is a határai itt a bloggerben, de azért egy kicsit színesebb lett. Repülő, mert 1. szép a kép 2. Felhő is szép 3. Trabanton szállni élvezet 4. Sokat utazunk 5. Szeretem a repülőket, azért. Mivel tudom, hogy mindenkinek fúrja az oldalát a kiváncsiság, elárulom, hogy ez egy Airbus 319-es. Na.
A mai mondanivalóm igazából egy hatalmas kérdőjel lenne. Sok misztikus, nehezen megmagyarázható jelenségről hallunk, nem is beszélve a titokzatos, kis állathatározóban- búvár zsebkönyvekben nem szereplő lényekről/állatokról.
Ilyen ugye a mára Skócia egyik védjegyévé vált Loch Ness-i szörny,amit már sokan láttak, néhányan kicsit manipulált fotót csináltak róla, de azért lehet hinni benne, hogy egy csodálatos módon fennmaradt dinoszauruszfaj utolsó egyede tengeti napjait a jéghideg tóban. Hogy mit csinál az átlagosan másfél évtizedenként bekövetkező észlelések között, azt senki sem tudja, reméljük van wi-fi vagy legalább egy rejtvényújság odalent.
Egy 1977-es kép Nessie-ről innen

A másik klasszikus ilyen lény Nagyláb (Bigfoot), ami állítólag Északnyugat-Amerika erdejeiben élő hatalmas, szőrös, majomszerű lény. A tudósok nagyon valószínűtlennek tartják, hogy megélhetne-e egy ilyen állat (állatcsoport), de azért sokan lelkesen hisznek benne, olyannyira, hogy egyesek csak úgy kimennek az erdőbe "lábnyomozni" egyet, majd csodák-csodája meg is találják őket, hadd legyen a Fókusznak is témája a nyári uborkaszezonban.
Bigfoot talán leghíresebb képe innen

Tudom, olyan kételkedő leszek, mint Scully az X-Aktákból, de úgy néz ki a szerencsétlen, mintha a szomszéd kamionsofőrre ráadták volna nagyanyám nercbundáját, majd azt mondták volna, hogy akciós a Tescóban a Borsodi. Mindegy, lehet, hogy nem hamisítvány, hehe.
Nagyláb ázsiai rokona az állítólag a Himalájában élő hatalmas, szőrös, nagylábú lény, a jeti. A név tibetiül (yeh-teh) azt jelenti, hogy kicsi, emberszerű állat. Nos, akkor már mindent értünk. A jetiről is van ám felvétel:
Szerintetek is hasonlít a szabadságát a Magas-Tátrában töltő Lagzi Lajcsira? Kép innen.

S természetesen nem lehet a jetiről Boborján nélkül beszélni:



Szóval miért is ez a hosszú bevezető? Azért, mert mi láttunk ám egy olyan lényt itt Berlinben, akit tényleg nem tudunk megmagyarázni. Nőstény, mindig a boltban látjuk, tehát lehet, hogy ez a természetes élőhelye, gyümölcsöket, zöldségeket vesz, tehát valószínűleg nem ragadozó. Ismertetőjele (s itt esett le az állunk közel fél órára): iszonyatos mennyiségű haj van a fején. Szerintem legalább 5 kilónyi, az is biztos, hogy nem a sajátja, de tényleg elképesztően néz ki. Többször láttuk, s minden alkalommal annyira meg voltunk döbbenve, hogy elszalasztottuk. De nemrégiben végre győzött a dévidetönboró, s lencsevégre kaptuk. Az arca nem látszik, mert féltünk, hogy mégiscsak ragadozó, s elkap, ha szemtől-szembe kerülünk vele, de hátulról sikerült lefotózni. Telefonnal, szóval nem túl jó minőségű. Íme:


Hát szóval ő az. Nem tudjuk megmagyarázni, miért kell valakinek a fejére 20 emberre való haj. Meg az egészet nem értjük. Ti  mit gondoltok? Tornóczky Anita örökbecsű-interjú kérdésével: "Most ez meg így hogy?"

2010. július 17., szombat

Autóbuziknak kötelező: Meilenwerk Berlin

Amikor megálltunk a kívülről nem túl bizalomgerjesztő hatalmas raktárépület előtt a Wiebestrassén Berlinben, nem tudtam, mit várjak ettől a helytől. Aztán beléptünk és leesett az állam, de talán még Borit is megérintette az a sok autótörténeti csoda, amit itt néhány száz négyzetméteren összegyűjtöttek a derék német autóbarátok/ügyes üzletemberek.
Mi is ez a Meilenwerk? Közlekedés-kultúra fórumként aposztrofálják magukat: a koncepció lényege, hogy egy tető alá hozzák azokat, akik veterán autót akarnak venni vagy eladni, akiknek ilyen autójuk van, s szeretnék hozzáértőkkel restauráltatni vagy szervizeltetni, klubokat kínálnak, illetve ideális feltételeket (és helyet) a méregdrága autók szakszerű tárolásához. Ja, és az autók iránt lelkesedőknek pedig végtelen (ÉS INGYENES) nézelődési lehetőséget. Hát nem nagyszerű?
Szóval, mit lehet itt látni? Hát, nagyon komoly: nincsenek korlátok, kötelek, semmi, ott lehet sétálgatni a 40-50 milliós autók között. Egy ilyen kis figyelmeztetésen kívül senki rá sem néz a kedves látogatóra:

Csak a szemeddel tapogass

 A kiállított autók nagyon széles skálán mozognak: körülbelül tucatnyi Ferrari F430-as van eladó például, gondolom így sokkal sikeresebben lehet alkudni.


Van persze olyan is, aki kicsit lehúzta a Tesco parkolóban az autót, de hát ez mindannyiunkkal megesik, nem?

Taps!Taps!Taps!

 Persze nem csak ilyen "kommersz" autókat lehet kapni, hanem igazi régi és klasszikus autók egész sorát kínálják.
Például ez a tündéri Citroen kisteherautó, amit Camionette-nek neveztek! Ez eredeti, még a festése is. Ha valamilyen üzleti vállalkozást indítanék, amihez szállítani kellene, csak ilyennel: ennél feltűnőbb reklám nem is kell...
A feltűnés másik módja pedig mi más lehet, mint egy Rolls Royce: arisztokratikus, hatalmas, zöld (???-hááát), sok bőr-sok fa (igazi, nem fának látszó műanyag):



S aztán persze a német ipar remekei, szerintem a valaha elkészített leggyönyörűbb Mercedes sportautó, a 300SL, iszonyatosan szexi részletekkel: igazi UFÓ az 50-es évekből:

A gyári kockás üléshuzat

Hogy ez a darab mennyibe kerül? Nos, 143 millió forintnak megfelelő ojró. Persze minden centjét megéri...
Az Aston Martinról mi jut eszetekbe? Kombi? Nem valószínű. Hát, ez egy kombi, de talán ezzel nem szállítanék dinnyét az ecseriről. Ja, és olyan 60 milla.



Amerre lép az ember itt Berlinben, mindenütt Porschék vannak, szóval már észre sem veszem a Boxstereket és 911-eseket. A Cayenne-eket igen, mert azokkal bolond orosz maffiózók járnak, iszonytató bunkó stílusban... Még a társasházunk garázsában is van egy 928-as és egy 944-es. Na, de ez:


Porsche 356-os, az 50-es évekből, ilyen volt James Deannek is, de a közhiedelemmel ellentétben nem ezzel az autóval szenvedett halálos balesetet, hanem egy Porsche 550 Spyderrel.
Érdekes viszont, hogy a klasszikus BMW-k valahogy kimaradtak: ha jól emlékszem, ez volt az egyetlen darab, persze azért nem csúnya 850-es, bukólámpával, szűk 300 lóerővel:


Mivel Berlinben a hidegháború alatt rengeteg amerikai élt (már nyugaton), nem meglepő, hogy elég sok amerikai veteránautót lehet látni. Talán a legszebb ez a Thunderbird volt:

Az ilyen hátsóablak pedig minden pénzt megér:


Aztán emlékeztek még a Vissza a Jövőbe trilógiára? Igeeeen! Az időutazó autóra? Hát, persze:



De azt tudtátok, hogy ezt az autót (a high-tech időutazó cuccok nélkül persze) kereskedelmi forgalomban is lehetett kapni? Ez egy Delorean DMC-12-es volt, amit a 80-as évek elején árultak, elsősorban az amerikai piacon. Természetesen a film kapcsán igazi kultusztárgyak lettek. A Meilenwerkben is volt egy:



S persze még hosszasan sorolhatnám a csodás járgányokat, de azt hiszem ízelítőnek ennyi is elég. És mivel itt adás-vétel folyik, nincs belépő. Ingyér' pedig, talán még a nem-autóbuziknak is megéri.
És hát: otthon óriási sikk a fekete BMW X5, azzal vagány-menő csávó valaki. Sajnos rossz hírem van: itt háziasszonyok és nagymamik járnak vele, mert fel kell ülni belé, s jó nagy a csomagtartója. Nagyon nem menő... Tehát, ha nem csak bunkón akarjátok mutatni, hogy gazdagok vagytok, s rá tudjátok tolni még az X5-ös árának az 5-10-szeresét, akkor itt lehet válogatni a stílusosan menő autók között. Igen kellemes vásárlást kívánok!