Panem et circenses

Kenyeret és cirkuszt! (Panem et circenses) Ezt kérte a római nép az ókorban: legyen mit enni és legyen mivel tompítani az agyukat. Erre akkoriban elég volt egy-egy oroszlán, amelyik széttépte a fizikailag nem túlzottan felkészült gladiátort, egy jó kis kocsiverseny az amfiteátrumban. Meg persze ott voltak a színházak, a fürdők, meg egy-két szexparti. Ma is kell az embereknek a cirkusz, kenyér általában van (még, pszt, nem politizálunk, 280 az euró..., 2020-ig biztosan nem is lesz), de mi is ez? A TV a közcirkusz, ha nincs jobb, lehet nézni. (Valahol olvastam egy amerikai cikkben, hogy a TV a szemek rágógumija, szerintem ez találó.) De mit is nézhetünk? A híradók mindegyike egy-egy újabb armageddon, a csatornák egymással versenyeznek, hogy mennyire tocsogjon vérben az adás (jippí, földrengés, de jó...), még az időjárás-jelentésben is lehet kicsit borzolni a hangulatot: NARANCSSÁRGA RIASZTÁS, hókáosz az utakon, ónos eső, észrevettétek, hogy a kereskedelmi TV-k időjósai mindig hidegebbet/melegebbet/nagyobb szelet jósolnak, mint a közszolgálatiak? Más műsorok meg: színvonaltalan sorozatok, a zenei tehetséggel köszönőviszonyban sem lévő tehetségkutató műsorok, meg a Való Világ. (Erről megint lemaradok, egyszer már megtörtént, amikor Amerikában voltam, nem tudom mi lesz így...) Szóval ezt csámcsogja a szemünk nap mint nap.

Nincs ez másként itt sem. Van TV-nk, de szinte kizárólag reggel nézzük (Frühstückfernsehen), amúgy elég rettenetes programot produkálnak. Például törvényszerűen minden este van második világháborús dokumentumfilm valamelyik csatornán, s higgyétek el, még ez a legjobb program!Itt is megvan ám a Dáridónak megfelelő műsor: általában dunai hajón fehér öltönyben/ rosszabb esetben kapitányi egyenruhában daloló lepukkant régiidőksztárja, miközben a hajón sörpad mellett korsóval ringatózik a közönség, ahol az átlagéletkor 65 év. Na, hát ez nem szép látvány. Ilyet sajnos nem találtam, viszont megmutatnám az Önök Kérték itteni változatából az Amigos című együttes (hahahaha) A fehér hajó elhagyja a kikötőt című örökzöldjét. (Figyelem: miért ül a kávézóban az előadóművészek mögött az idős néni két papírmasé Mozarttal? Megfejtéseket a kommentekben várjuk.)



Van tehetségkutató műsor is: énekest is keresnek, meg létezik a Csillag születiknek is német változata (na az olyan szörnyű, hogy kb. 5 percet láttunk belőle: az egyik "zupertalent" azt tudta, hogy csillagszórót dugott a hátsójába, s azzal szaladgált, a testépítő csippendélfijú pedig olajjal kenegette magát. Gondolom ettől a németek el voltak ájulva, mi hányódva...)

Persze a kérdés mindig az, hogy meddig lehet elmenni a nézőhajkurászásban. A Wetten, dass (Fogadjunk, hogy...) című ZDF-es műsor pont ennek eldöntésére kényszerült, bár ezt nagyon szerették volna elkerülni. A versenyzőjük azt vállalta, hogy görkorcsolyával a vele szemben haladó autót átugorja. a stúdióban. (Ne kérdezzétek, miért? Mert az jó. Nehogy azt mondjátok már, hogy Ti sohase kívántátok bárcsak lenne nálatok egy görkori, úgy átugranátok ezt a pótkocsis IFA-t... Na, ugye.) A 23-éves versenyző összesen öt autót akart átugrani egyenként, egyre nagyobbakat. A Smartot még átugrotta, a második nem túl jól sikerült, a harmadik igen, de a negyedik Audit nagyon benézte szegény. Iszonyatosat esett, s lenn maradt a padlón -- mindezt több millió TV-néző, több száz fős közönség előtt, amelyben ráadásul az anyja is ott ült. (Ja, az autót az apja vezette, kicsit Tell Vilmosos csavart adva a shownak.) Azonnal mentőt hívtak, egy hatalmas fekete lepel mögött igyekezve segíteni a fiatalembernek, akit azonnal kórházba kellett szállítani, s életmentő műtétet hajtottak végre rajta. Még mindig intenzív-osztályon ápolják, mesterséges kómában tartják, s nem is lehet tudni, lesz-e maradandó sérülése. Hát, ez a cirkuszi sátor bizony összeomlott. Szerencsére a műsorvezető, Thomas Gottschalk (régi róka már a német képernyőn) meg merte csinálni, hogy megszakítsa az élő adást. Hogy emberségből-e, vagy tényleg rosszul mutatott volna a képernyőn egy hulla? - Reméljük, az előbbi. S azt is reméljük felépül a srác, aki valóban a cirkuszi rivaldafénybe került egy pillanatra, de azonnal le is esett a trambulinról. A mai TV-s cirkuszokban pedig nincs védőháló: az emberek szexet, botrányt, vért akarnak látni.

(Megjegyzés: ahogy Robi felhívta a figyelmemet, nem görkoriról van szól, hanem kangoo-cipőről. Elnézést, s remélem senki nem próbált meg görkorival átugrani egy pótkocsis IFA-t. Csak kangoo-cipővel, ok? Köszi: Robi:)

Konferencia kis buktatókkal

Érdekes élmény, amikor az ember elképzeli, hogy milyen is lesz majd mondjuk 40 év múlva. Na, nekem megadatott, hogy pontosan tudtam, milyen leszek hetvenegynéhányéves koromban, amikor majd senkinek a nevére nem emlékszem (köztük a családtagjaiméra sem), fogalmam sem lesz, hogy éppen megérkeztem vagy indulok valahová és legrosszabb esetben ádáz harcot vívok majd egy furcsa német nevű férfival, aki rendszerint átrendezi a környék házait, így sosem találok haza. (Herr Alzheimer.) Csak mindez velem most, negyven évvel korábban történt!!!

Szóval az ösztöndíjamat nyújtó alapítvány évente két ún. network meeting-et szervez (ismerős, kedves multicégnél dolgozó olvasó?), s az egyik ilyen most, november végén volt esedékes. Szépen két hónappal ezelőtt regisztráltam, bevéstem az agyamba a dátumot: november 24-26, s a helyet Chemnitz. Így terveztem meg az utamat is, szépen kényelmesen. 23-án este nyugodtan üldögéltem a számítógép előtt, még egyszer megszemlélve a részletes programot, s furcsa volt: a dátumok nem stimmeltek! Mintha nem holnap kezdődne, hanem... mi? hogy? ááááá! maaaaa????? Elájultam, fellocsoltam magam, szaladtam két kört a lakásban: b.sszus, elnéztem a dátumokat, nekem már dél óta Chemnitzben kellene lennem. Ilyen nincs.

A pánik után feladatmegoldó üzemmódba kapcsoltam magam: telefon a hotelbe, még megvan a szoba, legyen is még meg egy kicsit, jó? A szabályokban benne van, ha nem szólok, hogy nem megyek, akkor ki kell fizetnem a szobát, ez itt kemény többszáz euró, nem is beszélve arról, hogy mit mondok, miért nem mentem? Viszont másnap reggel 8-kor indult a program (persze ezt akkor még nem tudtam, mert programom sem volt), így nem tűnt jó ötletnek reggel indulni, mert Chemnitz majdnem három óra kocsival. Mit volt mit tenni, Bori hathatós segítségével gyors kofferpakolás, útvonaltervezés, s egy bő órával a felfedezés után már az autóban ültem: este 8, sötét, hideg, s a meteorológia szerint jön a tél.

Hát, mindezt meg is kaptam a következő 230km során. Esett a hó az út felén, köd volt, ha egyik sem, akkor szakadt az eső, ha nem, akkor pedig éppen csak diszkréten fagyott: 0-mínusz 1, az a kis tükörjegecske az autópályán. De Toyotámmal bőszen faltuk a kilométereket, egyetlen benzinkútnál álltunk meg félúton: kezdett álmosító tompaság erőt venni rajtam, s ezt egy Red Bullal gyorsan le kellett ráznom. (Egyetlen ügyfél a kút shopjában, éppen dobálta az eurókat a gyümölcsösautomatába...)

Amúgy szeretek éjszaka utazni. Nagyon misztikusak például a Berlin környéki szélkerekek: a sötétben ugye nem látszanak, de a tetejükön lévő piros fények ütemesen villognak eltérő időközönként. Persze az autópálya unalmas...lenne rádió nélkül. Nos, nekem sikerült egy Ladies' Night műsort kifognom, ami olyan romantikus nyálömlengést prezentált zenébe oltva, hogy egy óra múlva már én is szerettem volna magamat átölelni, s jó lett volna hozzám bújni. Csak két példa: Meat Loaf, megvan?

Ááááááá! (Felhívnám a figyelmet 2:20-nál a minden nőt a lábáról ledöntő sárm-rágózásra. Amúgy szerintem volt egy kis poharazgatás a koncert előtt/közben.)

S Sir Eltontól a Blue Eyes?:

Na, hát ez volt a zenei élményanyag, ami ébren tartott, s este 11 körül a pustoló hóban megérkeztem Chemnitzbe, s fél órán belül beájultam a város konferenciahoteljének 23. (!!!) emeletén lévő szobám ágyába, hogy felkészüljek a holnapi nagy menetre. Előtte még sikerült a nyolcvan résztvevőből az egyetlen magyarba botlanom (ezek mindenütt ott vannak:), aki szerencsére elmondta, hogy másnap reggel 8-kor kezdődik a program.

Miért Chemnitz? Ne kérdezzétek. Mi van ott? Nos, SEMMI, így nagy betűkkel. A Michelin Németország útikönyvében, amelyben vannak 2-300 fős falvak is, benne sincs!!! A wikipedia szerint arról híres, hogy 2006-ban a világon(!) itt volt a legalacsonyabb a születési ráta! Nem semmi, igaz? Sokan persze kis nosztalgiával gondolhatnak azokra az időkre, amikor még Karl Marx Stadtnak hívták, s elég sok nyoma van is ennek az időnek:

S a korábbi nagy névadó gigantikus fejszobra:

Hát, nagyjából ennyi. Jó, nem? A konferencia maga nem Chemnitzben volt, hanem Freibergben, ami nevéhez méltóan a hegyek közt van. Az ottani egyetemen voltunk, amit Bergakademie-nek, Hegyakadémiának hívnak. Nem a hegyi trollokat képezik itt, hanem bizony például bányamérnököket. Nekünk bölcsészeknek különösen inspiráló volt ez a környezet, de sebaj. Viszont a tanbánya valamiben ugyanaz, mint ahogyan a rendes bányákat képzeli az ember: táráááá!

A pucinősnaptár már a szocializmusban is a munkamorál javításának hatékony eszköze volt, hát bevált dolgokon nem változtatnak. Viszont lányok is vannak a hallgatók között, azt hiszem nem is akarom tudni, hogy őket milyen naptárral motiválják.

A konferencián is hoztam amúgy a formámat. Kaptunk kitűzőt a nevünkkel, amit viselnünk kellett. A kitűző másik oldalán pedig az egyetem menzáján délben beváltható élelmiszerkupon volt. Persze kitaláljátok, hogy egész délelőtt én voltam Dr. Essen Koupon, mire észrevettem és javítottam a félreértésekre okot adható oldalcserét. Ez már csak egy ilyen rendezvény volt nekem.

Délután poszterszekció volt. A bölcsészeknél ez nagyon nem divat (most is csak egy volt), a természettudományokban viszont igen népszerű. Egy-egy poszteren a szerzőlistán szerintem még a szomszéd Katika néni is szerepel: 6-10 fő, s mindenki profitál belőle. Persze az szív, akinek két órán keresztül ott kell állnia a mű mellett, várva, hogy az érdeklődők kérdést tesznek fel. Megsajnáltam egy indiai srácot, aki öltöny-nyakkendőben álldogált az egyik sarokba száműzött posztere mellett (megjelenésében amúgy már csak a brácsa hiányzott a kezéből), s feltettem egy kérdést a témájával kapcsolatban. Na, ezt SOHA NE TEGYÉTEK! A túlzott empátia megöl. Fél órán keresztül próbáltam menekülni, de csak zúdította rám a képleteket, vizsgáltunk diagramokat, még azt hittem a végén röpdolgozatot is írok majd. Szerencsére sikerült vérző aggyal bár, de elmenekülnöm! Szegény, ha tudta volna, hogy én csak annak örültem, hogy a poszteren szereplő háromszáz képlet közül felismertem a metánt: CH4! Na, sebaj, az embernek több lábon kell állnia, nem igaz?

A vacsora nagyon kellemes volt, két ausztrál sráccal beszélgettem. Az egyiküktől (biológus) elméletben megtanultam, hogyan kell kinyitni a kenguru erszényét (olyan kb. mint a tornazsákom volt), bár még nem tudom, hogyan fogom ezt a berlini hétköznapjainkban kamatoztatni, illetve azt, hogy a kengurumamát egyáltalán nem zavarja, ha nem a saját zsebibabáját teszik vissza az erszényébe: ha méretre nagyjából stimmel és darabra megvan (1), akkor nyugodtan ugrál tovább. Nahát...

Ti szerettek konferenciákra/mítingekre járni?

Unterwegs 2.nap: Hamburg

Sokat kellett várni a folytatásra, igaz? Sajnos nem ment a napi blogolás, hiszen az elmúlt 12 napban 2700 kilométert utaztunk Németországban, s esténként örültünk, ha bedőltünk az ágyba, vagy iszogattunk egy kis sört szigorúan regionális gasztronómiai kutató-jelleggel:)

Szóval Hamburgnál hagytuk abba, a második napon sétahajózni indultunk a kikötőben, amelyről már részben olvashattatok házas- és blogtársam tolmácsolásában itt. Persze az ilyen fijús dolgokról részletesen csak én írhatok, hát tessék.

A hamburgi kikötő története elválaszthatatlan a város történetétől: ez adta a hanzaváros jelentőségét, s adja ma is. A németek szerényen a "Világ Kapujaként" emlegetik, bár Rotterdam után "csak" a második legnagyobb Európában. Bár az utasforgalom is jelentős, mégis elsősorban konténerkikötőként működik, illetve rengeteg dokk is van, amiket hajók építéséhez-karbantartásához használnak. Persze a legjobban egy sétahajóról lehet mindezt látni, így mi is (majdnem) tengerre szálltunk.

Az első reakciónk a megdöbbenés volt, mert egy olyan bárkába tereltek be, ami nem tűnt nagyon vízállónak: négy sor lócán lehetett leülni, itt-ott nagy tócsák rajtuk, meg egy ponyva a bárka tetején, amiről időnként zuhanyként zúdult az éjszakáról megmaradt esővíz a gyanútlan utasok nyakába. Tolatáskor kaptunk még egy nagy adag dízelfüstöt is, csak hogy jobban érezzük magunkat. Ezzel a lavórral vágtunk neki a kikötőnek, s érthető módon a vízibicikliken kívül minden jármű óriás volt mellettünk. Különösen, amikor zsilipeken át kievickéltünk a külső konténerkikötőbe, hiszen ott ilyen szörnyetegeket láttunk:

Irénke egy kicsit nagydarab

Ezekből a hajókból több is van egyszerre a dokkokban, ahol óriásdaruk sürögnek-forognak fölöttük, s minden egyes mozdulatukkal egy kamionnyi konténert kapnak fel és lódítanak arrébb.

100000 tonna fölött nem tudom milyen jogosítvány kell, de ezek a hajók nem képesek önmagukban itt manőverezni, hanem kicsi, de annál erősebb vontatóhajók falkája kíséri őket, s ezek rángatják a hatalmas hajótestet megfelelő irányba. Tehát, ha fékezni akarják, akkor a hajó farához rögzített két vontatóhajó az ellenkező irányba indul teljes gőzzel, s ezzel lassítja a konténerszállítót.

Nagyon érdekes volt a kikötő többi része is, főként az volt ránk nagy hatással, ahol egy roncstelep volt, s régi autók roncsait hegyekben tárolták, s markolókkal készítették őket a behajózásra. Szinte szürreális volt ahogyan gépek pakolták halott gépek torzóit egy látszólag emberek nélküli mechanikus tájban:

A hajón amúgy a folyamatosan tengerész-dialektusban beszélő "kapitány" volt a narrátor, aki mindig vicceskedett. (Ezt ugye a szinte alig-alig létező német humorviszonyok között fenntartásokkal kell kezelni...) Mindenesetre az autóroncsoknál közölte, hogy Németországban mindenki tudja, hogy ezeket bepakolják, Japánba szállítják és ezekből lesznek a Toyoták..Olyanok is... (Jót nevettünk. Én is... Őt állítólag 2-3 héten belül kiengedik a kórházból, s jó esélye van a teljes felépülésre...)
A kikötő környékének elhagyott ipari körzeteit igyekeznek ismét bevonni a városba, s lakóövezetet létrehozni itt. Ezt Hafen City-nek nevezik, próbálják az épületek régi jellegét is valamelyest megőrizni, de rengeteg luxuslakást hoztak létre, s csillagászati áron kínálják őket. Az átépítések csúcsát az új hamburgi filharmónia épülete jelenti majd, amit Elbphilharmonie névre keresztelnek, s talán 2012-re lesz kész. Így fog kinézni:

Az alsó rész a régi raktárépületeket idézi, a felső viszont hipermodern

A kikötő után a délutáni programunk a Hamburg-központú NDR (Norddeutsche Rundfunk) televízió volt, ami az észak-németországi közszolgálati csatorna. Profi vezetést kaptunk, s bejárhattuk a legtöbb stúdiót, a díszleteket, a műszaki szobákat.

Még arra is volt lehetőség, hogy a híradó díszletébe beüljünk. Én az időjárásjelentésben voltam, de ez sajnos tragédiába fulladt:D:

Ez történik, ha kék leplet tartok magam elé a bluebox stúdióban

Megtudhattuk, hogy a híradósoknál mi van a pult alatt: víz (szigorúan antiböfi szénsavmentes), púder, hajkefe: ezek nélkül nincs híradós. Ja, és a székük pedig olyan mint a texasi rodeó bikája, folyton izeg-mozog: nagyon nehéz rajta lovaglóülésben megmaradni. És persze a súgógép, amiről elképesztő nehéz úgy olvasni, hogy ne járjon az ember szeme balról-jobbra, mint a kémé a Süsüben. Szóval riszpekt minden TV-snek...

A TV menzájában ebédeltünk, ahol lehetőségünk nyílt az NRD-s TV-celebekkel együtt enni, de mi ezt nem tudtuk, mivel soha nem néztük ezt a csatornát, így ezek a celebek nekünk nem voltak celebek:D Az ebéd viszont finom volt.

Este még találkoztunk Bori egyik volt csoporttársával a nyelvsuliból, aki most Hamburgban ösztöndíjazik, s beültünk a kikötő mellett egy klassz kis pálmafás-homokos (nem úgy)-lazulós helyre, ahol kipróbáltuk a hamburgi helyi sört, az Astrát.

Nem rossz, nem rossz, de azt hiszem nem lövöm le a poént, ha megsúgom: ennél sokkal jobb sört is ittam később. Hogy hol? Tartsatok velem a következő részben is, s elárulom. Következik: Münster.

Unterwegs - 1. nap: Hamburg

Az indulás reggel 10-kor volt a Hauptbahnhofról, így búcsút vettünk a kis berlini lakásunktól, vettük irdatlan sok cuccunkat (fejenként 1-1 bőrönd, hátizsák, plusz még egy boritáska), s a jellemző módon szakadó esőben kicaplattunk az S-Bahnhoz, amivel viszonylag könnyen eljutottunk a pályaudvarra. 

A 10 órás indulást nem annyira tudtuk tartani, mert valaki elfelejtett szólni, hogy nem jön, s ezt csak hosszas telefonálgatással sikerült megtudnia idegenvezetőnknek, Riekének. De 11 körül elindultunk végre, s az elég hosszú buszút után (féltávnál egy benzinkútnál ettünk ebéd gyanánt egy kolbász-zsemle kombót savanyú káposztával - mustárral, remek volt...), olyan 3 körül érkeztünk meg Hamburgba.

A hotelünk három csillagos, de nagyon rendben van: tiszta, modern, és még a szoba is elég tágas, nincs okunk panaszra. Egy rövidke pihenő után már neki is vágtunk, hogy részben busszal, részben gyalog felfedezzük a várost, amihez kaptunk egy helyi cukifiú idegenvezetőt, aki egyébként nagyon kompetens volt, tényleg. 

Hamburg olyan 1,8 millió lakosával Németország második legnagyobb városa, évezredes történelemmel rendelkező kereskedő- és Hanzaváros, tengeri kikötő. A város központi terén álló tanácsház kiválóan reprezentálja, milyen hatalommal bírtak a kereskedők. Az inkább templomra emlékeztető épület homlokzatán 20 császár szobra sorakozik, kiemelt helyen Nagy Károly (aki a város elődjét alapította), illetve Barbarossa Frigyes. (Történelemkönyvet elő, kik voltak ezek? Miről kapta melléknevét Frigyes?)

Az épület egyébként sokkal régebbinek tűnik, mint amilyen, hiszen csak a XIX. század végén épület ebben a formájában. Érdekes szokás az ún. "Kereskedő büszkeség" (Kaufmannstolz), ami abban nyilvánul meg, hogy Hamburg polgármestere, akinek a hivatalába vezető lépcső a fenti képen látható, egyetlen vendége elé sem jön le, nekik kell felmenni hozzá. Két kivétel volt eddig: II. Erzsébet királynő elé - hetekig tartó egyeztetés után - lejött a lépcső feléig, IV. Tupou elé kénytelen volt lejönni, mert a "legkövérebb uralkodó" kétes Guiness-rekordját tartó több mint 200 kilós király egyszerűen nem tudott volna felmenni a lépcsőn. Itt egy kép róla:

A tanácsháza egyébként egybe van építve a tőzsdével, ami remekül mutatja a gazdasági élet jelentőségét a városi politikában.A két épület által körülzárt kis téren Hügieia szobra látható, aki a görög mitológiában az egészség, tisztaság és közegészségügy istennője, s annak állít emléket, hogy a városban 1892-ben kolerajárvány tört ki a szennyezett víz miatt, s csaknem 9000-en meghaltak. Ez volt az utolsó európai kolerakitörés.

Az istennő kezében tartott edényből friss víz folyik, míg alakját a járványt jelképező sárkány veszi körül.

Mentünk egy kis kört a kikötő mellett is, ahol szerencsénkre láthattuk az egyik leghíresebb óceánjáró hajót, a Queen Mary 2-t, ami diszkrét 70 méter magas, 17 emeletes fedélzettel. Így néz ki:

Hamburgban három folyó, az Elba, az Alder és a Bille folyik össze, így nem is csoda, hogy a városban sok híd van. Mennyi? Több, mint 2300!!! Ez több, mint Velence és Amszterdam hídjai együttvéve...

A víz és a kikötő megkerülhetetlen, ha az ember Hamburgban jár, így következő reggel ott kezdtünk. Folytatás hamarosan... 

Unterwegs - 0.nap

Az egyik kedvenc könyvem Jack Kerouac On the Road (Úton) című regénye, amely Amerika országútjaira helyezi az önmegismerés fájdalmasan izgalmas felfedezési folyamatát. Ez valami olyan, amit én is nagyon szeretnék majd megtenni (az önmegismerést is, de a keleti part-nyugati part roadtripping is mindenképpen ott van a bakancslistámon), ám sajnos eddig még csak néhány államot sikerült beautózni. Most meg ugye Németországban vagyunk, ahol eddig még nem jutottunk nagyon messzire: Berlin elég sok mindent kínál ahhoz, hogy az itt lakónak csak hosszabb idő után jut eszébe, hogy Németországban milyen sok szép hely van még.

Holnap útnak indulunk egy 12 napos kirándulásra, amit az Alapítványunk szervez, s amelyen még rajtunk kívül 30-an vesznek majd részt a világ minden tájáról: többségük hasonló cipőben jár, mint én: tudományos kutatók-posztdoktorok.

Van mobilinternetünk, reményeim szerint működni is fog, így talán sikerül egy igazi kis útinaplót prezentálni nektek, bemutatva, hol járunk-mit látunk. Ha nagyon zsúfolt lesz a program, akkor majd tömbösítek. Holnap tehát reggel Achtung elhagyjuk Nyugat-Berlint, s az első állomásunk Hamburg! Unterwegs- úton.

Garantált kalandok egy vízmelegítővel

Nincs jó szériánk most a műszaki cikkekkel. Bori laptopja az örök vadászmezőkre bootolta magát, ami nem különösebben szép tőle, pláne, hogy komolyabb figyelmeztetés nélkül tette. Így egy laptop mínusz, az én régi laptopomat kellett reaktiválni. Nem szép, de működik.

A másik viszont még kellemetlenebb volt. A fürdőszobánkban nem bojler, hanem vízmelegítő, ún. durchlaufhitzer van (mondjuk együtt: durchlaufhitzer, durchlaufhitzer), ami nem tárolja a vizet, csak átfolyik rajta és gyorsan felmelegíti. Ez sokkal olcsóbb -- állítólag -- a bojlernél, bár nem különösebben modern. Na szóval, egyszer már előfordult, hogy csak hideg vizet lehetett fakasztani a csapokból, de szerencsére akkor a lakás tulajdonosa át tudott jönni, megmutatta, melyik biztosítékot kell kiszedni, hogy ne üssön agyon az áram. Sajnos itt nincs olyan találékony figyelmeztető felirat, mint ez (elnézést a felirat kissé bulgár is):

Kép innen

A biztosíték eltávolítása után már elvileg csak le kell szerelni a burkolatát, s benyomni a gombot rajta, amit senki sem tud miért ugrott ki, s ismét lőn forró víz. Na, ez akkor működött. Most, hosszas hezitálás után, a  hetedik osztályos fizikaórákat felelevenítve kicsavartam a biztosítékokat, papucsot vettem fel, gyorshívóra állítottam a mentőket, Borira hagytam minden vagyontárgyamat, s benyomtam a gombot. Nos, semmi. Nem működik, egy nyikk sem volt, nemhogy meleg víz. Na, szépen vagyunk.

A lakás tulajdonosai éppen nyaralni vannak, tehát magunkra vagyunk hagyatva. Először a házmesternél próbálkoztunk, aki az egész lakóközösség ügyes-bajos dolgait intézi, ő nyírja a füvet-sövényt, s bőszen száguldozik a kistraktorával:

Nos, szép nagy Schönen Guten Morgen-nel fogadott, meghallgatta a problémánkat (titokban bíztam benne, hogy feljön és megjavítja), de közölte, hogy ehhez szakember kell. Közösen kitaláltuk, kit kell felhívni, megígérte, hogy szól a cégnek, de azért én is felhívtam őket, de már tudtak rólunk, mert tényleg szólt: Németország: Bizalmatlanság 1:0.

Dél körülre ígérte magát a szerelő (nem középfokú szintű volt a telefonbeszélgetés, amelyben ezt elmondta:) A jelzett időben megjelent, figyelem: kis nejlon zacskót a cipőjére húzva jött be, majd mindenféle általam végrehajtott óvatoskodás nélkül benyomta a piros gombot a renitens fürdőszobai műszaki berendezésen ééés... elindult megkeresni a lakás főbiztosítékát, amit annak rendje-módja szerint kivágott a jelek szerint nagyon beteg vízmelegítő. Nem is nagyon piszkált hozzá tovább, hanem megnézte, hogy mikor vásárolták, ki szerelte be, majd közölte, hogy megvizsgálják, garanciális probléma-e, s majd jelentkeznek. Szép napot kívánt, s elment.

Nos, ekkor kicsit elkeseredtem. Hazajön Bori, meleg víz nuku, büdösen töltjük a következő napokat, csak gyűlnek a legyek a lakásunk körül. Mindez pontosan 10(!) percig tartott, mert csörgött a telefon. A vízmelegítő gyártójától hívott egy másik szerelő, hogy otthon leszek-e olyan 10 perc múlva, mert jönne. Mondtam, hogy 'klar', s meg is érkezett egy szép bontatlan doboz vízmelegítővel. 20 perc alatt leszerelte a régit, felszerelte-beállította az újat, majd elbúcsúzott és elment azzal, hogy természetesen garanciális volt a hiba és semmit sem kell fizetni. Én meg ott maradtam az állammal a padlón: mi van???? Garanciális csere 10 perc alatt???? Nem kell fogyasztóvédelmezni, alkudozni, megalázkodni, veszekedni? Ráadásul házhoz hoznak mindent??? Ennek azért otthon is örülnénk, nem igaz?

Szóval van meleg víz! Jippíííí!

És a Trabi beröffen...

Mindenkit szeretettel üdvözlök a magam nevében abból az alkalomból, hogy először olvassa azt, amit én először írok:) A blogpiacon súlyos hiányt érzékeltem már, így muszáj volt nekem is klaviatúrát ragadni és beszállni ebbe a virágzó...őőő... szabadidő-eltöltésbe. Jogos tehát a kérdés: állj, ki vagy?

 Trabantvolánnál az NDK-múzeumban. Nem kombi volt...

Sziasztok! István vagyok, 33 éves (éppen ma), alkoholista...hoppá...ez nem az anonim alkoholisták klubja (Szia István!)...szóval történész Debrecenből, akit a tudományos élet viharos hullámai most éppen Berlinbe sodortak. Két évig fogok itt élni bájos, intelligens, blogírásban családi úttörő feleségemmel, Borival, aki a világháló gasztro-kulináris sarkát terrorizálja saját blogjával, szerintem és más rendszeres olvasói szerint is szórakoztatóan és ügyesen. (Na, így már kapok majd vacsorát:) 

De miről fog szólni az én blogom? Miért Trabantkombi? A fejlécen látható hűtőmágnes adta az ötletet, amit egy berlini lakberendezési boltban vettünk. Németországban, hasonlóan a többi ex-szocialista országhoz, hallatlanul népszerű minden, ami az "átkosból" maradt fenn, s különösen igaz ez Berlinben, ahol egy kőhajításnyi távolságra, egymástól egy kőfallal és néhány (a keleti oldalon észrevehetően több) géppisztollyal elválasztva létezett a két német rendszer, amelyek közül ironikus módon éppen a keleti nevezte demokratikusnak magát. Tehát NDK-retró mindenhol, s a DDR-múzeumban elcsodálkozhat mindenki azon, hogyan is éltek több tízmillióan még alig két évtizeddel ezelőtt is (sokan még ma is) "házgyári" betonlapokból összelegózott lakásokban. A Trabant pedig az NDK címerébe is bekerülhetett volna, hiszen Zwickau több mint 3 millió ilyen, duroplast nevű műanyagból készült szappantartóval árasztotta el az elvtársi országokat. A kombi pedig - ahogyan a reklámból is látható - "für die ganze Familie" volt, tehát befért mindenki, apa, anya, gyerekek, sőt még a csomagoknak is maradt hely.

Ahogyan a csomagtartóba is bele lehetett tuszkolni sok olyan és akkora dolgot is, amitől a Trabant tervezőinek könnybe lábadt volna a szeme (magyar zarándokok százezrei is bizonyítják, akik Gorenje hűtőért, mosógépért, videóért, Commodore 64-es számítógépért trabantoztak, wartburgoztak ki Bécs Mekkájának Kába-kövéhez, a Mariahilfer Strasséhez,) ebbe a blogba is befér minden - nem korlátozódik majd egy-egy téma köré, arról fogok írni, ami éppen történik velünk, ami foglalkoztat, vagy amit elég érdekesnek gondolok ahhoz, hogy mások is érdekesnek gondolják. Aztán pedig a mások, azaz Ti, eldöntitek, hogy tényleg az-e?

 Zarándoklat a Mariahilfer Strasséra, 80-as évek vége(Kép innen)

Mivel lehetne stílszerűbben elindítani egy ilyen névre keresztelt blogot, mint a Trabant gyár üzenetével az autót frissen megvásárolt szerencsésekhez:

Pontosan reális időnkben szívesen gondolunk a messze történő utazásokra, kényelmesen, függetlenül, megbízhatóan, gyorsan kívánunk utazni. A "Trabant 601" teljesíti az Ön autós kívánságait. Műszakilag szakszerű, valódi értékkel, megfogható valóság. Messze távoli célok most egészen közel kerültek - a tenger, a napfény, erdő és hegyek ...
A "Trabant 601"-nél a legjobb: Ezt a gépkocsit képes megvásárolni! A találkozás első pillanatától már tartós autós időszak kezdődik. Ehhez kívánunk Önnek kellemes utazást az Ön "Trabant 601"-esével.(Idézet innen)