TaHóság II. -- Nemcsak az időjárás

Olvashattatok az első, szerencsétlenül alakult hazafelé utunkról, na itt a folytatás. Repülőgéppel szerettünk volna utazni, bízva abban, hogy a légifolyosók nem annyira csúszósak, mint az autópálya. Tegnap délutánra volt jegyünk az Easyjet nevű légitársaság budapesti járatára. Két napig zuhogott a hó Berlinben éppúgy, mint egész Németországban, összeomlott a közlekedés, óriási késések. De: tegnap ragyogó napsütés, ideális repülőidő, juhéééé. Már fenn ültünk a gépen, éppen gurulni kezdtünk volna, amikor a kapitány közölte, hogy lezárták Ferihegyet, legalább 8 órára, így nem tudunk felszállni, törlik a járatot, szálljunk le. A *******-t és a ****** a *******-ba... Leszálltunk, sorban álltunk, s nagy szerencsével sikerült Szentestére még két jegyet kapnunk. Majd köszönhetően egy kedves magyar családnak, akik mégis vonattal vágtak neki az útnak (Béke poraikra...) feljavultunk 22-re, így lehet (nem valószínű), hogy aznap hazamegyünk. Ha nem, akkor feladjuk, s majd tavasszal, hóolvadás után láttok bennünket.

Kép innen

Értekezhetnék arról, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk, s hogy lassan már minden közlekedési eszközzel kudarcot vallottunk, s hogy a szomszédok csak úgy ismernek bennünket, hogy mi vagyunk azok, akik reggel elindulnak két bazinagy bőrönddel, s este hazajönnek ugyanazzal a két nagy döggel. Nem teszem. Helyette felvillantok egy pici képet a repülőtéri figurákból:

1. Feltűnően rosszul öltözött, egyértelmű csöves, aki meglátta a lehetőséget a repülőtéri biztonsági rendelkezésekben: nem lehet folyadékot felvinni a gépre. Így rengeteg félliteres flakont dobnak ki az emberek, ami ugye itt betétköteles. Minden csak határozott fellépés kérdése. Igaz, hogy varrott színes szatyor van nála, s az amerikai betűs dzsekin már csak a N és a C van meg az NYC-ből, az is rózsaszín, de olyan öntudatosan lépdel, mintha az Air France Business Lounge-ba menne egy konyakra, mielőtt első osztályon utazna egy üzleti megbeszélésre. Persze azok ritkán túrják végig a kukákat, így legkésőbb ilyenkor lebuknak. Riszpekt mindenesetre a leleményességért...

2. Kínai csoport. MINDEN repülőtéren ott vannak, szerintem ugyanazok emberek utaznak körbe körbe: szemüveges, szakmunkásbajszos fiúk, eszméletlen pici lányok, akik vagy 6 évesek, vagy 60, ezt nem lehet megállapítani, s nem lehet tudni, miért utaznak egyik európai városból egy másikba: semmilyen idegen nyelvet nem beszélnek, így egyik kultúra mélyére sem jutnak, meg valószínűleg ők éppen olyan egyformának látnak bennünket, mint mi őket. Tehát, akár maradhatnának is egy helyen...

3. Az Easyjet-es magyar utasok:

a) A (regionális) májer. Mit hozok a fiamnak Németből: BMW játékautót. Nem lehet elég korán kezdeni a nevelést: appának is az van, majd Kevinke is úgy fogja letaposni a háromkerekű biciklis egyszerű gyerekeket a játszótéren, felborítani a babakocsikat, ahogyan appa csinálja a nagy bömössel. Persze nem pedálos, hanem elemes, meg ne izzadjon  a gyerek, úgy nem lehet feszíteni... Azt a 140 ezret meg megéri, nem? Egy-két fiktív számla oszt' jóvan. Persze azért már nem fizet, hogy feladja csomagként, inkább felhozza a gépre kézipoggyászként, s beülteti egy ülésbe, mer' "úgysincsenekolyansokan." A steward nem talál olyan nyelvet, amin el tudná neki magyarázni, hogy pont a vészkijárathoz ültette a Bömöst, s a gép össze utasa ott ég benn a gépben miatta, ha baj van, mer' magyarul sem érti a bővített mondatokat: "Mit dumálsz kisgyerek?". Lesz öröm karácsonykor.

b)  A szőke. Csinos, utazik, nagy csomaggal, amit csak ő tud felhozni a gépre, másnak nem engednék, bár utolsónak száll fel, mert majdnem elvész a sárga szalaggal övezett 50 méteres szakaszon, amíg a géphez kell sétálni. Előbb benyomja a táskát az ülése elé, aztán tulajdonképpen ráül, ezzel elzár minden mozgási lehetőséget a gépnek ezen a részén. A biztonsági előadás alatt unottan lapozza a katalógusokat, amivel rutinos utazó imidzsét mutatja, de akkor bukik le, amikor érdeklődve hallgatja az angol és a német után a magyar nyelvű összefoglalót, s közben titokban próbálgatja a biztonsági öv csatját be-kikapcsolni. Amikor bejelentik a járat törlését, arca rezzenéstelen, majd néhány perc múlva segítséget kér, így többiekhez képest valamelyest spéttel esik kétségbe. Azonnal telefonál, hátha a család tud neki valami alternatív útvonalat kitalálni. Amikor bemondják angolul, hogy még néhány perc, amíg szereznek lépcsőt, hogy le tudjuk szállni, s addig üljünk le, felderül az arca (ezt gyakran hallotta az angolórákon is, sztendáp-szitdáun), s boldog nyelvészként újságolja a vonal másik végének, hogy mégsem kell leszállni, dejó. Persze, két percig nem. Utána még neki is ki kell flexelnie a csomagját a két ülés közül.

c) A folyton elégedetlenkedő. BE NEM ÁLL A SZÁJA. Eddig miért nem szállhattunk fel? Miért itt ülünk? Miért nem az ablak mellett? Hogyhogy törlik a járatot? Miért nem várunk estig? Mindezt idegesítő fejhangon, sipítozva, amitől 5 perc alatt a legbékésebb emberbe is szokatlan agresszió költözik, s legszívesebben kitenné a gépből. Lehetőleg 10 ezer méter magasban.

d) Az okoskodó. Mindent meg akar tudni, elsőként beszél az információs pulttal, majd az ott kapott felvilágosítást magyarul és angolul (mert tud) továbbadva, hazaküldi a kínaiakat és a nem gyanakvó felkészületleneket, akik majd otthon jönnek rá, hogy mégis sorban kellett volna állni... De ő tudja, hogy kötelessége segíteni utastársain, hiszen mi lenne velük, szerencsétlenekkel nélküle.

Remélem 22-én tudok majd újabb honfitársakról beszámolni, s végre haza is érünk... Tessék nyomást gyakorolni ott is a hóra, ahogyan mi itt tesszük. Ja, most éppen havazik:D

Ez taHóság, Kedves Tél!

Ma elindultunk reggel Berlinből hazafelé, s délután 4-re meg is érkeztünk -- Berlinbe! Na, ez hogy sikerült?

Éjszaka legalább 15 centi hó esett, s egész délelőtt folytatta. Megbeszéltük navigátorommal, Borival, s arra jutottunk, hogy nekivágunk, hátha nem olyan rossz a helyzet. Nos, hiba volt.

Az autópályák tessék-lássék járhatóak voltak: 1 sávon. Majdnem eljutottunk Drezdáig, amikor kamionok hosszú sorait láttuk meg, amint az autópálya külső sávjában vesztegelnek. Aztán egyszer csak mi sem tudtunk tovább menni: az egész A17-es autópályát lezárták, a cseh-német határral egyetemben. Nekünk merre kellett volna mennünk? Hát, igen, Prága felé.

Letértünk az Autobahnról, s az útlezárást vezénylő rendőrtől megkérdeztem, hogyan lehet Prágába eljutni. Hát, a szász akcentusa nagyon ott volt, a füleim felgyűrték az ingujjukat, s nekigyürkőztek, hogy megértsék, mit is magyaráz. Nos, olyan településeket emlegetett, amelyekről soha nem hallottam, s soha nem is fogok a jövőben. Glasshütte, Baerenstein, Altenberg. A cseh határ néhány kilométerre volt, de esélyünk sem volt, hogy a hófúvásban átjussunk a hágókon. Egyre kísértetiesebb volt a nagy fehérség, az emelkedő hófalak az út mentén, s az, hogy egyszer csak elfogyott az út. Nagy nehezen sikerült megfordulnunk, nem elakadnunk, s úgy döntöttünk, nem kísértjük tovább a sorsot, hanem visszaindulunk Berlinbe. Végül bő kilenc órás utazás után sikerült épségben visszaérnünk. Szombaton, második próbálkozás: ezúttal repülőgéppel. Szorítsatok!

Kép: Innen

Pöfögjünk tovább...

A válság leküzdve (sajnos, csak itt, de psszt, nem politizálni...), mármint az én blogírói válságom, s úgy döntöttem, nem adom meg senkinek azt az örömet, hogy nem írok tovább, azzal csak "ők", a tudjátokkik nyernének. (Ez olyan, mint amikor szeptember 11. után próbálták a jó amerikai fogyasztókat rávenni, hogy utazzanak repülővel, vagy vegyenek új autót, mert különben "a terroristák nyernek"...) Tehát azt az utat választom, hogy meghagyom a blogomat annak, aminek eredetileg is szántam: berlini két évünk rendhagyó elektronikus naplójának. Ráérek majd akkor bosszankodni azon, ami otthon van, ha otthon leszünk, addig tegyétek meg helyettem is. Tehát a Trabantkombi visszatért!

Na, mi is történik itt mostanában? Hát, Schneechaos van kérem szépen. Iszonyatos a hideg, nappal is -10, éjjel pedig -18-20 körül, ráadásul nagyon sok hó is esett. Nem nagyon szeretünk kimenni, s akkor is sál-sapka-kesztyű, meg busztól-metróig-onnan kávéház-egyetemig lopakodás folyik. A buszok elég megbízhatatlanul jártak tegnap, ennek én is áldozatul estem, s vagy húsz percet kellett várnom a mínusz tizenvalahányban. Nem esett jól.

 Kutyahideg van. Kedvenc öreg kutyánkba a környékről belefagyott a vakkantás

Hatalmas a botrány van itt (is) a Wikileaks ügy miatt, amiben a németek elég rendesen érintettek. Az amerikaiak nem kímélték Merkelt (Teflonnak nevezik a táviratokban), illetve a külügyminisztert is eléggé leosztották. A bizalom a mélyponton van, bár nem tudom, kinek volt még bármi illúziója a diplomatákkal szemben. Mindenesetre az amerikai diplomácia legnagyobb blamázsa, ami itt történt, s persze nagyon szeretnék nemzetbiztonságilag "elhallgattatni" az oldalt, s főként a tulajdonosát, de remélem nem fog sikerülni. Már előkerült egy-két magyar vonatkozású távirat is, kíváncsi vagyok nálunk lesz-e valami különösen érdekes.

Nagyon érdekes volt az elmúlt két nap. Többen tudjátok, hogy tavaly augusztus-szeptemberben Amerikában voltunk egy másik ösztöndíjjal, s most az az Alapítvány, aki akkor támogatott, itt Berlinben tartott konferenciát azon az egyetemen, ahol vagyok! Találkoztunk megint az igazgatóval, meg egy pár ismerős arccal: nagyon jó volt őket újból látni, s láthatóan ők is örültek nekünk. Ez is bizonyíték volt nekem, hogy az amerikaiak sokkal közvetlenebbek, mint jelenlegi "kenyéradóim", de ilyen ez a nemzeti karakter. Egyébként határozott fejlődést látok a németek részéről is, mintha egy kicsit kezdenének el/befogadóbbak lenni: haverok nyilván nem leszünk soha, de az nem is baj.

Amúgy szorgos hétköznapok: sok munkával. Szerencsére szakmailag nagyon jó időszakot élek meg, talán nemsokára majd erről is írok egy posztot. Olyan két hét múlva pedig egy keszthelyi konferenciát követően otthon leszünk. Ha Holle anyó is úgy akarja, persze. Tschüss!

BRÉKING! Szibéria!!!Áááá!

Megnéztük az időjárásjelentést, s holnap nappalra -10 fokot ír, éjszakára -20-at. Noháterrőlnemvoltszó. 1. Még alig van december 2. Én nem Szibériába kaptam ösztöndíjat 3. Megegyébkéntis.
Megnéztem az otthoni előrejelzést is. Nappal még csak nem is fagy... Ez nem igazságos. Tessék együttérezni velünk!

Amúgy már ma is hideg volt. Ezt a képet az utcában csináltam, rajta a szomszédok:

Az álló sor: Herr Leibnitz és felesége, illetve Mischa nevű fiuk. Ülnek: Herr Mrzezinski, a lengyel ács (ő mondjuk most csúszott le a tetőről), s Herr Schmidt, aki viccből egy-egy hógolyót tapasztott a szemüvegére belülről. Hiába, ezek a németek nagy mókamesterek...
Bocs a fekete-fehér kép miatt, de ilyen hidegben már a színek belefagytak a kamerába.

Te hó' vótál március 15-én?

Március 15-e van, tavasz. Hurrá, végre.

S a mai reggelt azzal kezdtem, hogy fél órán keresztül vakartam ki a kocsit a jégből-hóból, mert tegnap délután több órán keresztül szakadt a hó. Hát ez meg így már hogy? Az idén elmarad a rügyezés, a madarakba belefagy a fütty? Itt a környéken egy csomó mókus szaladgált, most persze egyet sem lehet látni, mert - bár téli álmot nem alszanak - eszük ágában sincs kijönni. (Szerintünk megy benn az odúban a Playstation, s a mogyorólikőr is esélyes.) Tegnapelőtt véletlenül láttunk egy kóbor, naaagyooon csapzott, sovány mókust, aki próbált valami élelmet elővakarni a fagyott fűből, láthatóan nem sok sikerrel.

Vajon hogyan alakult volna a történelem, ha 1848-ban is ilyen idő lett volna? (A forrásokból tudjuk, hogy szakadt az eső március 15-én, de minden illusztráción kabát nélkül, ingujjban vannak a résztvevők.) Ha ilyen idő lett volna, biztos, hogy minden máshogy alakul. Petőfi úgy indult volna el otthonról, hogy anya még utánakiabál: "Saaaaanyi! Sapka van a fejeden?" Biztosan nem szavalta volna el többször a Nemzeti Dalt a szakadó hóesésben, s a 12 pontot is lerövidítették volna 6 pontra, csak hogy hamarabb lehessen visszamenni a Pilvaxba egy jó kis forralt borra. Amikor pedig a csonttá fagyott tömeg Táncsics börtönéhez érkezik, hogy kiszabadítsák, ő csak ennyit kérdezett volna: "Hülyék vagytok? Kimenni ebbe a rohadt hidegbe? Itt benn legalább meleg van." A forradalom helyett fagyadalom lett volna.

Remélem otthon jobb az idő, vagy ha nem, akkor legalább mindenkit melegít a honfi hév. Kellemes napot!

 Kép innen